A sztálini elhurcolások témája irodalmunkban

A sztálini elhurcolások

témája

irodalmunkban

 

Fontos, hogy a sztálini deportálások tényét nemcsak történelmi, hanem irodalmi szempontból is bemutassuk, hiszen a téma irodalmi interpretációjának jellemzése annak köztudatban elfoglalt helyét is jól szemlélteti.

 

Kárpátalja magyar lakosságát sajátos identitás jellemzi, ami hosszú történelmi folyamatok során alakult ki. Világszemléletünk alakulásában az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy közösségünk több sorsfordító jelentőségű traumát élt már át. A kárpátaljai magyarok sorsát a terület hovatartozására vonatkozó XX. századi embertelen politikai döntések pecsételték meg. A folyamatos változásokat, és az ebből eredő állandó létbizonytalanságot jól példázza a terület hivatalos elnevezésének folytonos változása is. Erről Pilipkó Erzsébet identitásról szóló munkájában így ír: „Az elmúlt majd nyolc évtized során többféleképpen nevezték: a Károlyi-kormány alatt Ruszka Krajnának, Trianont követően, a „cseh időben” Ruszinszkónak, Podkarpatszka Rusznak, Ruténföldnek, Podkarpatyijának, a Volosin-féle ukrán bábállamban Karpatszka Ukrajinának, a Horthy-kormány idején Kárpátaljának, 1945 után hivatalosan Kárpátontúli területnek, a mindennapi szóhasználatban azonban továbbra is Kárpátalja maradt.”[1]

 

Közösségünk és szűkebb pátriánk önálló története a trianoni döntéssel, Kárpátaljának a fiatal csehszlovák államhoz való csatolásával kezdődik. Az új intézményes keretek között fontos volt az irodalmi és kulturális élet újraszervezése, melynek bizonyítéka többek közt az az antológia-sorozat, ami Nyitrán látott napvilágot, és a Szlovenszkói magyar írók antológiája címet viseli. A kiadványban a szépirodalmi művek előtt tanulmányok is olvashatók, melyek rálátást engednek a kor társadalmi-kulturális problémáira. Krammer Jenő tanár, író tanulmányában a szlovenszkói magyar irodalom lélektani aspektusaival foglalkozik, és munkájában ma is aktuálisnak tűnő jelenségekre hívja fel a figyelmet: „a szlovenszkói magyar szellemi élet, tehát az irodalom is lélektani szempontból rendkívül bonyolult képlet: sokféle erő tör egymásra benne, s csak azok kiegyenlítődése teremtheti meg az egészséges, alkotó jövőt. Európa és magyarság, állampolgárság és nemzetiség, város és falu sokszólamú vitája egyezkedik benne, keresi a közös nevezőt.”[2] Európa és magyarság, állampolgárság és nemzetiség – gondoljunk bele, talán más megközelítésben, de ezek a fogalmak ma is meghatározzák a közbeszédet.

 

A csehszlovák időszak után egy rövid fellélegzést követően Kárpátalját 1945-ben csatolták hivatalosan is a Szovjetunióhoz. A sztálini kommunista vezetés véres bosszút állt a helyi magyar lakosságon, és ennek következményeit máig a kárpátaljai magyarok legnagyobb tragédiájának és kollektív traumájának tekintjük. Az 1991-ben megjelent Évgyűrűk kiadványban szerepel egy Csatáry György-cikk, melyben ezt írja a szerző: „Úgymond három napi helyreállítási munkára hívták be a férfilakosságot 18-tól 50 éves korig, amit később hadifogságra változtattak. A mit sem sejtő emberek tiltakozás nélkül fogadták a hírt, bevonultak. Embertelen körülmények és kegyetlen bánásmód fogadta őket már a szolyvai, a szambori és a szánoki gyűjtőtáborokban. A megpróbáltatásokat sokan nem élték túl”.[3] Mint a rendszerváltás utáni első e témában megjelent publikációk egyike, irányt mutat a kutatásban, megfogalmazza, hogy érdemes lenne az egykori táborok helyszínén, illetve a 4. ukrán front hadműveleti levéltárában vizsgálódni. Ez azóta megtörtént, a legtöbb kutatást Dupka György végezte, aminek sok tényfeltáró kiadvány lett az eredménye. De vajon miként jelenik meg ez a közösségi trauma irodalmunkban?

 

Az 1943. május 15-én megjelent Magyar Csillagban Illyés Gyula, Márai Sándor, Veres Péter, Tamási Áron és más szerzők közös vallomást intéztek az olvasókhoz, melynek fontos tétele a következő: “irodalmunk történetéből is úgy ismeretes a magyar író, mint nemzetének lelkiismerete”. A lelkiismeret pedig őszintén vall mindenről, ami körülvesz bennünket, ami a lelkünket nyomja – akár a kisebbségi léthelyzetben is.

„Zengjünk hálát lelkes dalokkal

a nagy Sztálinnak

és a pártnak

egész boldogságunk ott csengjen a dalban

zengj hangosabban!”[4]

(Bakó (Balla) László: Zengj Hangosabban, 1951)

 

Balla László kötetcímadó versének részletében érezhetően nem a lelkiismeret szólal meg, hanem a kor politikai elvárása. Nézzük, hogyan szól ezzel szemben Vári Fábián László Jó, hogy az éjjel c. versében a közösség hangján mélyen átélt történelmi tapasztalattal:

„Mert félelemben neveltek minket,

félve adta ránk anyánk az inget,

de már a gyermek is megtudhatja,

a rettegésnek ki volt az atyja,

szülte, dajkálta s hány a barátja.

A történelem majd kiokádja.”[5]

 

Ilyen sorokhoz persze sokat kellett várni a politikai szemléletváltásig. Az addig erőltetett optimizmus rossz hatással volt irodalmunkra, és a lágerélmény, mint tabu téma, a szépirodalomban nem fordult elő. A hallgató és elhallgattatott túlélőkkel megszakadt az az emlékezet, ami a közösségi trauma fájdalmát a fiatal generációval érzékeltette volna.

 

Közismert tény, melyik volt az első említése a deportálásoknak szépirodalmi műben. Irodalmi értéke mellett emiatt is vált híressé Kovács Vilmos regénye, a Holnap is élünk. Egy helyen bukkan elő a deportálások témája, mikor a főhős, Somogyi Gábor hazatér szülőfalujába pihenni, és húgával, a vidéki tanítónővel, akit Moszatnak nevez, beszélgetnek:

−        És milyenek a gyerekek?

−        Milyenek? Rendesek.

−        Úgy értem, hogy tudsz-e nekik mást is adni, vagyis befogadnak-e mást is, mint a számtan vagy a vegytan. Szóval nincs-e bajod a szülői ráhatással?

−        Nem értem pontosan, mire gondolsz

−        Nézd, Moszat, jól tudod, hogy annak idején a felnőtt férfiak megjárták a munkatáborokat. Azt akarom tudni, hogy ezeknek a gyerekeivel hogyan boldogulsz?[6]

 

A főhős szájába adott mondatok valóban óriási jelentőségűek. Emellett viszont az alkotó szorongattatását is tükrözik. Egyfajta írói bizonytalanság érződik ki belőlük. Mikor Somogyi Gábor „valami más” átadására, befogadására kérdez rá, valószínűleg nem a szovjet ideák szajkózását kéri számon testvérétől, a mondat második fele mégis a meghurcolt szülők esetleges ráhatását feltételezi. A szerző emellett tárgyilagosan ír, nem ítélkezik, azt az olvasóra bízza. Talán az elhurcolások említésének mentésére egyfajta egyházkritikát is kimondat Moszattal, aki arra panaszkodik, hogy a szülők templomba járatják gyerekeiket, és az a tanítás szöges ellentétben áll az iskolai tananyaggal. Ám a választ a kérdésre a következőképpen kezdi, ami a deportálások ténye mellett szintén nagyon fontos kortünet:

– Gabikám, ezek a gyerekek már csak apáik elbeszéléseiből ismerik azokat az időket. Nem az ő élményük, a hatás sem az. És más idők járnak. [7]

 

Ez az észrevétel, az igazság elhallgatásának következményei jól érzékelhetőek ma is. Irodalmunk az élmény, a hatás hiányában nem bővelkedik a sztálini elhurcolások témájára írott művekben. Pedig ez a történelmi időszak ihlette például Nagy Zoltán Mihály remekművét, A sátán fattyát.

 

A negyvenes években született versek, Fedák László, Vadnay András, Tar Géza, Huszti Béla szerzeményei, valamint a lágerfolklórnak is nevezett ismeretlen szerzőjű művek összessége különösebb költői értékkel nem bír, fontosságuk kortörténeti szempontból mégis felbecsülhetetlen. Balog Sándor versei és Mészáros Sándorné Elrabolt éveim a Gulágon c. visszaemlékezései szintén nem találtak nagyobb visszhangra irodalmi berkekben. Pedig az előbb említett szerzők saját élményeikre támaszkodva alkottak.

 

Nem személyes lágerélmény, de a családi emlékezet ihlette például Czébely Lajos következő sorait:

Míg március-óhajtásom szállt,

apám szorgos gyalujából

szibériai hóforgács hullt,

zúdult sohasem fogyón az ólban,

szabad óráinak mûhelyében

– már nem volt tehenünk –

hullott az ember-forgács-história[8]

 

és így folytatja:

„Akkor is negyvenhétben

Vorkutából döcögő talpfák lépcsőin

március megőrzött lángjának melegével

ereszkedett alá apám”[9] (Czébely Lajos: Bujkáló március)

 

Talán nem túlzás azt mondani, ezek a sorok megkapó költői képeikkel, a gyermeki rácsodálkozás felnemesített apa-alakjával a szerző legőszintébb vallomásainak egyike.

 

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a sztálini elhurcolások témaköre irodalmunk egy igen kevéssé kiaknázott területe, amiben ennek ellenére sok lehetőség rejlik. Közösségünk történelme legtragikusabb eseményének irodalmi igényű feldolgozása segítené az elhallgatás szülte feledés és homály megszűnését, élő tragédiává téve egy olyan sérelmet, ami önazonosságunk részét képezi, és amit sosem szabadna elfelejtenünk.

 

(Megjelent: Együtt 2015/6)



[1] Pilipkó Erzsébet.Identitás és hit III. A kárpátaljai magyar görög katolikusok identifikációs útjai. – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2010 – 102.o.

[2] Krammer Jenő. A szlovenszkói magyar irodalom – lélektani szemszögből. In. Szlovenszkói magyar írók antológiája. Szerk.: Dallos István–Mártonvölgyi László. – Nyitra: Lőwy Antal és Fiai Nyomdája, 1937 – 27.o.

[3] Csatáry György. Az 1944-es elhurcolás a Területi Állami Levéltár anyagainak tükrében. In. Évgyűrűk ’90. Szerk.: Dupka György. – Ungvár: Kárpáti Kiadó, 1991 – 79.o.

[4] Bakó László. Zengj hangosabban! Versek. – Uzshorod: Kárpátontúli Kiadó, 1951

[5] Vári Fábián László. Ereimben az idő – Budapest: Magyar Napló Kiadó, 2015

[6] Kovács Vilmos. Holnap is élünk – Ungvár–Debrecen: Kárpáti Kiadó–Csokonai Kiadó, 1989 – 109.o.

[7] U.o.

[8] Cézbely Lajos. Fehérbe fogyó láng – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2013

[9] U.o.

Fekete-Tisza

Fekete-Tisza

 

Hajam még őrzi, tartja híven

az éj fejemre hullt színét,

és vért szivattyúz gyönge szívem.

Ne tartsatok hát gyászmisét,

 

mert élünk. És ahol az úton

a két folyónak násza vár,

a Mármaros engem s a húgom

sziklái börtönébe zár.

 

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Hasamban hordom szégyenemre

oláh zsiványok gyermekét.

Üt-rúg, amint az apja tette,

és gyűlölet feszíti szét.

 

A magzatvízben úszva érzi,

hogy engem verni, ölni kell.

A vére bűnre így vezérli

csöpp karját, mellyel más ölel.

 

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Ezért, hogy könnyem árja lassan

folyóvá duzzadó kis ér,

mit vészes örvénylő alakban

halál és gyász együtt kísér.

 

Ha sodra falvatokra téved,

s habján a házatok lebeg,

ha benne ér egy élet véget,

bocsássatok meg, emberek.

 

Mert elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Jó vándor, kérlek, hogyha egyszer

Királyházára visz utad,

a régi várhegyet keresd fel,

mert ott alusszák álmukat,

 

kik engem holtig visszavártak,

megtébolyult apám s anyám.

Sírjukhoz éjjel lépni bátrak,

súgjátok nékik: él a lány.

 

De elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s hozzájuk átevez.

 

(Megjelent: Előretolt Helyőrség Irodalmi Melléklet, 2018. január 6.)

Karácsonyi vásár

Karácsonyi vásár

 

Késő ősz volt a Vörösmarty téren,

áradt a forralt bor fahéjillata,

standok, boltok közt az adventi fényben

ránk talált egy szürkés bankautomata.

 

Néztük, hogy dől a Váci utca népe

akcióval vonzó üzleteken át,

amíg PIN-kódom beírtam a gépbe,

és kezembe kaptam némi valutát.

 

Az otthoniaknak szuveníreket

akartunk vinni a Vörösmartyról,

nekünk pedig színes gyertya kellett,

meg fenyőfa alakú polisztirol,

 

a vásár pedig drága. Külföldiek

zsebéhez mérték ma itt az árakat.

A kofa hellót köszönt vevőinek,

s lüktetett tarka turistaáradat.

 

Elindultunk hát – két csellengő alak –

nézni, mit kínálnak a kézművesek,

a tér közepén magamhoz vontalak,

majd kalauzunk, a sodródó tömeg

 

vitt, és a legszebb portékát keresve

soká bolyongtunk a téren te meg én.

A Gerbaud-házból kilépett az este

(alkonyi cukormáz csurgott tetején),

 

mire táskába gyűlt a sok ajándék,

csokoládé, hógömb és zenedoboz.

Ha gyorsan a megállóhoz érünk, még

eljuthatunk busszal a Nyugatihoz.

 

Csókot adtál s a föld remegni kezdett.

Máig sem tudok pontos választ adni:

ilyennek érezhettük a szerelmet,

vagy csak befutott a kisföldalatti?

 

Az izzóktól ékes platánfák alatt

őrzi e rejtélyt a Vörösmarty tér.

A titkos rezgés máig is ott maradt,

s rendre felbukkan, ha két száj összeér.

 

(Megjelent: Magyar Napló, 2017. december)

 

Silviáról és a Halálról

Silviáról és a Halálról

(A római disznó költőjének stílusában)

 

Silviával az őszi kertben jártam.

Hívott – reggel már ajtómnál állt – ,

hogy a fodros felhők segglyukában

együtt nézzük a várható halált.

 

Csend volt. Csak Dönci röfögött.

Tegnap átvisította az estét.

Látta, Róma ünnephez öltözött,

s érezte, felnyitjuk többmázsás testét.

 

Jaj, ha az a segglyuk egyet durran

s mérges nyilait rám szórja az ég,

Juhász Gyula módján – bízom az Úrban –

visszajárhatok csülköt enni még.

 

S Silvit ha közben mással hálni látom,

nem érem be azzal, hogy kísértsem őt.

A ringyót a cupákos csonttal fejbe vágom,

hogy térdeljen ő is az Úr színe előtt.

 

(Megjelent: Együtt 2017/2)

Laudáció Marcsák Gergely Együtt Nívódíjához

Sör és irodalom[1]

Ha jól számolom, Marcsák Gergelyt legalább tíz éve ismerem személyesen, de lehet, hogy régebb óta. A múltban kutakodva feldereng néhány tantárgyi vetélkedő és egy ungvári tehetséggondozó tábor emléke, amiben sok minden folyt, csak éppen tehetséggondozás nem, vagy – legyünk megengedőek – nem erre helyeződött a hangsúly.

Ami kevésbé homályos, hogy néhány évvel később már az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakos diákjaiként kerültünk egy közös baráti- és asztaltársaságba. Akkoriban leginkább két dolog kovácsolta össze ezeket a fiatalokat. A filológia tudományának megismerése, azaz a szakmai tapogatózás és útkeresés, na meg persze a literes korsókban felszolgált olcsó sör. Hol az egyikre, hol a másikra helyeződött inkább a hangsúly.

Ez a szakmai és baráti kapcsolat később is megmaradt. Amikor Kárpátalja egyetlen irodalmi folyóiratának, az Együttnek a szerkesztőbizottságába kerültem, én ajánlhattam az éppen akkor újragondolt Szárnypróba elnevezésű rovatba verseit, ezzel is elősegítve színrelépését a kárpátaljai irodalmi térben. 2011-ben már a Kortársban megjelent, az elmúlt tíz év fiatal nemzedéki csoportosulásait áttekintő tanulmányom (A felkészüléstől a szétszóródásig) végén kiemelem a nevét, olyan bloggerként, aki máris ígéretes írásokat tesz közzé az interneten.

Később több művét beválogathattam a 2013-ban kiadott Szárnypróba című antológiába. Megítélésem szerint szakmai és művészi teljesítménye azóta is egyenes vonalban ível felfelé: az utóbbi időben nemcsak Kárpátalján van jelen műveivel, de magyarországi és erdélyi írótáborok, rendezvények gyakori vendége. Újabban már jeles, nagy múltú irodalmi folyóiratok közlik sorra verseit, kisprózáit, értekező írásait.

Marcsák Gergely a 2014-ben létrejött, a pályakezdő kárpátaljai fiatalokat összefogó Kovács Vilmos Irodalmi Társaság egyik alapítója és jelenleg is oszlopos tagja. Jellemét mutatja, hogy mindig fontosnak érzi az egyértelmű kiállást az értékteremtés mellett.

Ha az utóbbi években az Együtt hasábjain megjelent publikációkat nézzük, alighanem Marcsák Gergely az, aki a legtöbbet fejlődött a fiatalok közül. Talán nem véletlen, hogy a legfrissebb, fiatal kárpátaljai szerzők műveit bemutató antológia, a 2016-ban megjelent Különjárat éppen egy Marcsák-vers címét vette kölcsön.

A fiatal irodalmár az elmúlt egy évben több műfajban alkotott figyelemre méltót. Az Együttben például több versével is találkozhattunk (Kaland, Örök fogság, Tiborc panasza). Ezeket olvasva feltűnhet a tematikai változatosság mellett, hogy a korábbi próbálkozásokhoz képest egyértelműen formai szigorra törekszik a szerző. Emellett jól átgondolt kritikát írt Lőrincz P. Gabriella Szürke című kötetéről (Újabb árnyalat a szürkéhez), és alapos tanulmányt közölt a folyóiratban, amely Vári Fábián László életművének azokat a részeit elemzi, amelyek a málenykij robot kérdéskörével hozhatók összefüggésbe (A sztálini elhurcolások témája Vári Fábián László műveiben). A szövegek minősége és sokműfajúsága miatt egyértelmű volt, hogy idén Marcsák Gergelyt jelölöm az Együtt folyóirat nívódíjára. Örülök, hogy a szerkesztőbizottság többi tagja egyetértett velem a díjazott kilétét illetően. Remélem, ez a díj nem lezárása lesz valaminek, hanem egy hosszú pálya első mérföldköve, ahonnan egyenes út vezet majd a saját kötetig. Vagy kötetekig.

 

Csordás László

(Megjelent: Együtt 2017/1)



[1] Elhangzott Beregszászban, az Európa–Magyar Házban 2017. 01. 20-án megrendezett kultúranapi ünnepségen.

A halál oka: fejlövés

A halál oka: fejlövés

 

Máig sem tudom elfeledni azt a napot, amikor megtudtam, hogy hősi halott vagyok. 1975-öt írtunk, május 1. volt, épp egy éve annak, hogy feleségem, Olja hosszú szenvedés után mellrákban meghalt. A bútorgyári kollégákkal együtt vettünk részt a városi felvonuláson, de én szörnyen kedvetlen voltam. A fiúk alig várták már, hogy tiszteletüket tegyék a Lenin-szobornál és beülhessenek végre a törzshelyünkre sörözni. Én egyedül akartam lenni, és sikerült kihúznom magam az ivászat alól. Munkatársaim jól tudták, hogy az a nap számomra nem ünnep, megértettek, nem is erőltették.

Akkoriban a Rafanda-tömbben volt lakásom. A megyei tanács épületétől indulva a sarki újságárusnál megvettem az aznapi Zakarpatszka Pravdát és öt perc alatt hazaértem. Vörös zászlócskámat csak az előszobai tükör mögé tűztem, úgy gondoltam, kilencedikén szükségem lesz majd rá. Veteránként minden éven részt vettem a győzelem napi emlékünnepségen a Kálvárián. A hősök sírjánál mindig meghatódva olvasgattam az elesettek arany betűkkel szedett neveit a márványtáblákon.

Poltavában születtem, tizenhét évesen soroztak be a vörös hadseregbe. Kárpátalját ’44 szeptemberében értük el a lövész hadosztállyal. Októberben egy Ungvárhoz közeli falu, Homok határában lövészárok ásása közben fejlövést kaptam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy egy tábori kórházban ébredtem. Olja volt az ápolóm, ott ismertem meg őt, ő mondta el, hogy mi történt, és hogy a koponyám felfogta a golyót. Németország kapitulálásának a híre is a kórházi ágyban ért. Később ezért jártam el mindig a Kálváriára. Szinte beleborzongtam a tudatba, hogy akár az én nevem is szerepelhetne a nagy márványtáblákon.

Mikor a felvonulás napján hazaértem, kényelembe helyeztem magam, és kezembe vettem a Pravdát. Ünnepnapokon nagy vörös betűkkel szednek egyes szövegeket, és a háborús emlékek okán feltűnt egy cikk, melynek címe ez volt: HOMOK IS ÜNNEPEL NÉPÜNK GYŐZELMÉNEK 30. ÉVFORDULÓJÁN. Arról írtak benne, hogy a homoki Új Élet Kolhoz hogyan készül a győzelem napjára, és a helyi általános iskola pionírcsapatának vörös nyomkeresői miként ápolják a község hősi emlékművét, az ott elesettek emlékét. Kutatómunkájuk eredményeként az újság közölte is az emléktáblán szereplő katonák adatait. Mikor az első nevet megláttam és végigfutottam az életrajzon, a lélegzetem is elállt. Az a néhány sor rólam szólt. Elolvastam újra és újra, nem tudtam mire vélni ezt a dolgot. Egészen megdöbbentett, hogy hősi halottá nyilvánítottak.

Talán ésszerűtlennek tűnik utólag, de a következő napokban, míg nem dolgoztam fel egészen ezt a hírt, kicsit szégyelltem, hogy mindezek ellenére élek. Senkinek sem szóltam a dologról, de alig vártam május 9-ét, hogy elbuszozhassak Homokra. Az emberek az ünnepségen gyanakvóan méregettek, mint idegent, én pedig hallgattam, hogy beszédeikben miként méltatnak engem és halott bajtársaimat a felszólalók. Mikor a tömeg szétszéledt, a virággal borított emlékműhöz léptem és láttam, hogy valóban az én nevem áll rajta. Gránitba vésve, arany betűkkel szedve. Reszkető kézzel végigsimítottam a feliratot és elájultam.

Az esti órákban tértem magamhoz kórházi ágyon fekve. Egy nővérke jött, hogy elmondja, behoztak, mert leesett a vérnyomásom és eszméletlenül hevertem a hősök sírkövén.

Később az illetékes szerveknél sikerült tisztáznom, hogy tévedésből, nem számítva arra, hogy a fejlövésből felépülök, egységemnél ’44-ben halottként könyveltek el.

Az emlékműről ledörzsölték nevem aranybetűit.

Azóta a Kálváriára sem mentem ki.

 

(Megjelent: Helikon 2017/16)

Beregszász szülötte, Jánosi György

 

Minden település, minden közösség számára magától értetődően fontos, hogy kulturális értékeit, eseményeit, valamint jelentősebb érdemeket szerzett szülötteit számon tartsa, és az utókor számára megörökítse. A beregszászi születésű Jánosi György neve nálunk sajnos feledésbe merült, szükséges hát, hogy megemlékezzünk az író, költő, népművelő református papról. Kárpátaljáról indult, hogy aztán, hivatásától vezérelve, egy a Mecsek északkeleti lábánál fekvő kis település, Váralja református lelki pásztora és egyben kulturális mindenese legyen. Alakja a község emlékezetében ma is elevenen él, nemrégiben közösségi házat neveztek el róla.

 

AZ ELŐZMÉNYEK

E sorok írója is csupán egy éve ismerte meg a papköltő nevét egy véletlenül – és azóta sem tisztázott úton – hozzá került fényképről, melyen a „Jánosi György ref. tábori lelkész” felirat olvasható, illetve egy dátum: 1918. január 23.

Jánosi György (jobb oldalon) tábori lelkészként 1918-ban

Az internet segítségével hamarosan előkerültek egy azonos nevű, egykori váraljai lelki pásztorról szóló tudnivalók. Hogy a fénykép és az adatok egy személyt takarnak, azt egy környékbeli lakos interneten való jelentkezése, és egy általa eljuttatott, 1950-es Konfirmációi emléklap képe bizonyította, Jánosi György aláírásával. Egy ilyen szerencsés „nyomozás” után sikerült felvenni a kapcsolatot a váraljai Jánosi György Közösségi Ház vezetőjével, Győrfi Andreával, aki már a névadó részletes életrajzával tudott szolgálni.[1]

 

GYERMEK- ÉS IFJÚKORA

1889. február 8-án született Beregszászban, tízgyermekes családban. Az iparosmester édesapát a család korán elvesztette, Jánosi nevelőapja harangöntő volt. Gyermekkora élményei ihlették több későbbi meséjét is. Teológiai tanulmányait a Sárospataki és a Budapesti Református Theológiai Akadémián végezte 1909 és 1913 között. 1915 őszén írta II. lelkészképesítő vizsgadolgozatát, melynek az Egyházi életünk reformjának szükségessége, főbb eszközei és a várható eredmények címet adta. Már ekkor kitűnt kritikai és jobbító szándékú magatartásával.

1914-ben veszi feleségül a szintén beregszászi, hozzá haláláig hű Csiszár Ilonát, aki két lányt és két fiút szült neki. Papi hivatását Mogyoródon kezdte el, és az I. világháború éveiben tábori lelkészként szolgált. A háború utolsó évében, 28 éves korában készült a már említett fénykép is.

 

VÁRALJÁN

Az előző lelkész, Dőczy József halála miatt 1918. szeptember 22-én a váraljai református gyülekezet nyolc jelölt közül Jánosi Györgyöt választotta új lelkészéül. Az országban uralkodó háború utáni állapotok miatt azonban tényleges szolgálatát csak 1919. március 23-án kezdhette meg. Negyven évig állt gyülekezete élén. Lelkészi hivatása mellett végzett közösségszervező és kulturmissziós tevékenysége a harmincas évektől mutatkozik meg, irodalmi munkássága mellett a népművelés és hagyományőrzés terén bontakozott ki. Lelkes kezdeményezője annak, hogy Váralja bekapcsolódjon az országos méretet öltött Gyöngyösbokréta nevű népművészeti mozgalomba. A mozgalom 1931-ben kezdődött, s az ötletgazda és lelkes szervező Paulini Béla 1945-ben történt halálával végleg megszűnt.[2] Jánosi Györgynek köszönhető tehát, hogy a Gyöngyösbokréta történetével és a mozgalom keretében színpadra vitt népi bemutatókkal foglalkozó szakirodalmak sorra megemlítik Váralja szerepét. Itt említhetjük a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában őrzött, Gönyey Sándortól származó kéziratot is, aminek tanúsága szerint a váraljai csoport egyedüliként mutatta be a vidékre jellemző hátravágós táncot és a tolnai csárdást, valamint a fonóbeli maskurások néphagyományát.[3]

A második világháború utolsó évei és a német megszállás erőt próbáló időszak volt Jánosi György életében. 1944-ben a Gestapo több nemzeti érzelmű szószóló és egyházi személyiség ellen indított hajtóvadászatot, ő maga is több hónapos bújdosásra kényszerült. Kilátástalan helyzetét csak fokozta a hír, miszerint fia, Ifj. Jánosi György, aki tisztként szolgált, Budapest ostrománál orosz hadifogságba esett. Két év elteltével egy szibériai munkatáborban hunyt el.

A lelkész több mint hat hónap elteltével tért vissza gyülekezetéhez, és a reménytelen időkben is töretlen hittel vezette nyáját. 1945 után irodalmi téren teljes mellőzöttség várja, és az ötvenes évek Rákosi-féle diktatúrája már papi hivatásából is szeretné eltávolíttatni a nemzet iránti hűségében továbbra is töretlen lelkészt. Erre 1953-ban adódott lehetőség, mivel Sztálin halálakor a templomra kitűzött gyászlobogót leszedette, és kijelentette, hogy a református egyháznak nem gyászolandó halottja Sztálin. Ezért az ÁVH kínzásai és öt hónapnyi börtön után 1954 januárjában kényszernyugdíjba küldték. Tényleges nyugdíjbalépése előtt 1955 novemberéig csillésként dolgozott a mázai bányában.

Nyugdíjas éveit Bölcskén töltötte feleségével. 1966. április 29-én a szekszárdi kórházban hunyt el 77 éves korában. Feleségével együtt a váraljai temetőben nyugszik.

 

IRODALMI MUNKÁSSÁGA

Fontos említést tennünk Jánosi György irodalmi munkásságáról is, ami az 1930-as évektől bontakozott ki, és aminek darabjai sokszor a szülőföldjéhez fűződő emlékeiből táplálkoznak. Könyvei 1944-ig viszonylagos rendszerességgel jelentek meg, és bár a kommunista érában is foglalkozott írással, az ekkor született műveit sosem adták ki.

Legjelentősebb és legsikeresebb könyvei mesegyűjteményei voltak, amiket a korabeli kritika pozitívan fogadott. 1939-ben megejelent Liplop Pali című gyűjteményéről a Nyugatban nem más, mint Török Sophie írt elismerően: „Jánosi György Liplop Palija viszont népies, noha valószínűleg nem a nép ajkáról származik. Eredetiségéhez nem értek, de arról tanúskodhatom, hogy kisgimnazista leánykám nagyokat mulat e vidám meséken, és Nemes Török János szellemesen stilizált rajzain.”[4] Valamint meséivel nemzetközi sikereket is magáénak tudhatott, hiszen Seholsincsország (1935) című gyűjteményét 1937-ben Helsinkiben finn, majd 1939-ben észt nyelven is kiadták.

A mesék mellett kiadatlan, és az idők során elkallódott népszínműveket is írt, 1942-ben pedig megjelent Az édes boldogság című verseskötete.

 

KIADOTT MŰVEI:

Seholsincsország (mesék, 1935)

A láthatatlan szélmalom (mesék, 1937)

Tumtematon maa /Seholsincsország/ (mesék finn nyelven, 1937)

Liplop Pali (mesék, 1939)

A szomjúfalvi tanítóválasztás (színmű, 1941)

Az édes boldogság (versek, 1942, Jánosi Márta álnéven)

A Holdak szigete (mesék, 1944)



[1] Az intézményvezető, Győrfi Andrea által összeállított anyag alpján közlöm Jánosi György életrajzi adatait.

[2] Pálfi Csaba. A Gyöngyösbokréta története. In. Tánctudományi Tanulmányok. – Budapest, 1970

[3] Gönyey Sándor. A Gyöngyös-bokréta története (kézirat) In. Dóka Krisztina–Molnár Péter. A Gyöngyösbokréta, írások és dokumentumok a mozgalom történetéből. – Folkszemle, 2011, Link: http://folkradio.hu/folkszemle/gyongyosbokreta/index.php

[4] Török Sophie. Új ifjúsági könyvekről. In. Nyugat, 1939. 12. sz. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00647/20819.htm

 

(Megjelent: Partium 2015. tavasz)

Thészeusz

Thészeusz

 

Sok szép ifjú bús labürinthosz vészteli mélyén

édes Athénért szörnyalak által lelte halálát.

Bánat rág és sorsom vélük most kicserélném.

Sírod látva, atyám, gyász s bűntudatom tüze jár át.

 

Bár megtört a hazánkat sújtó mínoszi átok,

s végre a tartarosz alján bőg és tombol a dúvad,

héroszi tettem romlás árját hozta tirátok.

Holt fejedelmünk hantján újraidézem a múltat.

 

Fátylat küldve szememre égbe emelt a kevélység,

Tompította az elmém édes naxoszi óbor.

Éjszín gályavitorlám látod s elnyel a mélység –

így riadok fel az ágyamon esténként milliószor.

 

Életem útvesztő lett, s rám tört benne a bánat,

Mint iszonyú vérszomjjal tette a krétai vad rém.

Bárcsak tudnám ismét, merre van itt a kijárat,

és fonalad hova tetted, drágám, jó Ariadném.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen 2017. november)

A vonatokról

A vonatokról


A felsővezetékben Isten lakik

– mesélte főpályamester dédnagyapám.

És mikor elérte a halál

szeretett ungvári pályaudvarán,

ő maga is elnyújtózott

az örök vágányok felett.

Galíciában sebzett lelke

a váltóárammal kiegyezett.

 

*

 

Egyes járatokról nem szól a menetrend.

Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,

ahol monarchiás, szűk alagutakra

a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.

Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,

és útra kelnek, mint az őseik.

A Latorca-hídon elvesznek a ködben,

s Csapra már csak a mozdony érkezik.

 

*

 

Egy apa a műszakra indulva

a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.

Míg álmodó lányaira gondolt,

utastársává fogadta a halált.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen 2017. november)

A sztálini elhurcolások témája Vári Fábián László műveiben

„…az egyéni életpályák és tapasztalatok halmazából még nem lesz történelem.”[1] – szögezi le Vári Fábián László az Együtt folyóiratban részletekben közölt Vásártér című életrajzi ihletettségű regénye bevezetőjében. Tudjuk azonban, hogy a mai történelemkutatásnak egyik forrása éppen az oral history, és a történelmi korok részeseinek visszaemlékezései fontos adalékul szolgálhatnak. Ékes példája ennek a sztálini elhurcolások időszakának kutatása, a túlélők visszaemlékezéseinek lejegyzése, aminek eredménye egy idén napvilágot látott Vádolnak a kárpátaljai túlélők és a meggyalázott holtak címet viselő könyv, valamint a gazdag lágerköltészetünket bemutató gyűjtemények. Az egyéni tapasztalatok és élmények azonban nemcsak a történetírás számára lehetnek hasznosak. Szerencsére akad, aki a családi legendárium történeteit szépirodalmi igénnyel papírra veti, bemutatva benne egy-egy elődje rendíthetetlen erkölcsi tartását, példát és lelki erőt adva ezzel az olvasók számára. Így válik lehetségessé, hogy a lágert megjárt Fábián László képletesen szólva nemcsak egyszülött fia, de az irodalmat fogyasztó közönség saját démonaival küzdő tagjainak kezébe is fegyvert, aranyvesszőből font korbácsot adjon.

Előadásomban arra vállalkozom, hogy bemutassam a sztálini elhurcolások témáját Vári Fábián László műveiben, különös tekintettel azokra a versben és prózában megörökített élményeire, amik munkatáborba került édesapjához, Fábián Lászlóhoz fűződnek. A költő többször is említést tesz édesapjáról, akinek a gondolkodásában és világlátásában elfoglalt fontos helyéről tanúskodik – az esszék és interjúk ide vonatkozó részein túl – a művekben többször megjelenő apamotívum. Ennek magyarázata a pszichológusok szocializációval kapcsolatos gondolataiban keresendő, így akár azt is mondhatjuk, hogy a művekben megjelenő apamotívum Carl Gustav Jung apa-imágójának, apaarchetípusának[2] művészi kifejeződése.

Vári Fábián László Permanens Trianon című 2010-es jegyzetében így vall: „Az én apám, aki már csehszlovák állampolgárnak született, engem a magyar irredenta eszmék költészetén nevelt. Így, másodgenerációs kisebbségiként 10-12 évesen olvastam először Ábrányi Emilt, Pósa Lajost és Reményiket.”[3] Ezt a hatást a Penckófer János készítette interjúban pedig egyenesen tehetségének kibontakozásához vezető gyújtópontként értékeli. A Jég és korbács című vers sorai egyaránt tanúskodnak az atyai ráhatás szellemi-erkölcsi hagyatékáról, illetve arról, hogy Vári Fábián László mennyire jártas a régi népi műveltségben, és a folklór mélyértelmű motívumait milyen könnyedséggel alkalmazza versnyelvében. Itt így ír édesapjáról: „Kiválaszt és levág / öt szál aranyvesszőt, / egy fénylő vakond- / túrásnál megáll. / Korbácsot szerkeszt, / ha kardot nem adhat, / s én állok vacogva / az álmainál.”

De vajon mit jelenthet az aranyvesszőből font korbács motívuma, mit kap általa az apjától öröklött értékrendnél vacogva strázsáló fiú? Hogy ezt feloldjuk, forduljunk a népi bölcsességekhez, a népköltészethez. Számtalan népmesénk ismert, melyekben az aranyvessző csapása csodálatos varázslatokra képes: gazdagságot hoz, elérhetővé teszi az egyszerű ember számára elérhetetlen helyeket, élővé teszi a kővé változott királyfit, a népballadák árvái kezében pedig megszólaltatja a halott édesanyát. Jótékony hatása mindig a sötétség, a gonosz erői és varázslatai ellen hatnak. Az aranyvessző jelentését pedig tovább gazdagítja a következő bukovinai székely karácsonyi kántáló szöveg: „Paradicsom közepibe’ / Aranyszőnyeg leterítve; / Azon vagyon rengő bölcső, / Abba’ fekszik az Úr Jézus. / Bal kezibe’ aranyalma, / Jobb kezibe’ aranyvessző”[4]. Ezzel pedig az aranyvessző Jézus születésének elsőrendű üzenetét hordozza: az igazak reményét. Ezért említettem meg előadásom elején, hogy az irodalom közvetítésével ezt a bíztatást bármelyik olvasó magáénak érezheti, főként, ha tudatában van, hogy az előbb említett sötét erőknek hány ártatlan esett áldozatául a történelemben, a remény pedig hány embernek segített túlélni az elmúlt század borzalmait. És meg kell említenünk, hogy Vári Fábián László ismerői számára az is érdekes összefüggés lehet, hogy az általa olyannyira tisztelt költőelőd, Nagy László életrajzi ihletettségű írásának címe éppen így szól: Adok nektek aranyvesszőt.

Az édesapja raboskodásáról – bár lírájában is találunk erre való utalást – prózai írásaiban és interjúbeszélgetésekben szól részletesen Vári Fábián László. A megpróbáltatások első állomása a szolyvai gyűjtőtábor volt, ahol Fábián László sorstársaival együtt 1944 őszétől raboskodott. Az itt tapasztalt körülményekről így idézi fel Vári Fábián László édesapja szavait Kozma Lászlóval készült interjújában: „…a lágerkapu bezárult mögöttünk, sokan meghaltak járványokban, sokan a rossz táplálkozás, a nem megfelelő munkakörülmények, a téli fagyok miatt vesztek oda, különösen azok közül, akiket rögtön tovább irányítottak Ukrajna belső területeire.”[5] A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ők csak hónapokkal később indultak tovább kelet felé, mert a táborban tífuszjárvány tört ki, és karantént rendeltek el. Erről a hátborzongató eljárásról Vári Fábián a Vásártér című regényében ír nagyanyja szájába adva a következő szavakat: „De az újlakiak ottmaradtak egész télen Szolyván, mer’ a tifusz miatt el lettek különítve, oszt’ amikor úgy alakult, látogattuk űköt, vittünk nekijek egy kis ezt, egy kis azt, ugyi, amit tudtunk.”[6]

Ebben az időszakban, 1945. február 23-án, amit a szovjet hadsereg napjaként ünnepeltek, kísérelt meg szökést Fábián László a szolyvai lágerből. Ezt egy külső forrás, Nagy Jenő visszaemlékezése is megerősíti, amit Dupka György jegyzett le, és a Megaláztatásban című kiadványban látott napvilágot. Ebben így vall a sikertelen szökési kísérletről: „Az istállók mögött fél méter vastagságú volt a szögesdrót gomolyag, több rétegben… Ezt legjobban Vári Fábián László költő édesapja tudná elmondani. Mert ő át akart rajta menni. Ez azelőtt történt, amikor 16 embernek sikerült a lágerből kiszökni… Amikor ő próbálkozott… elkapták…”[7] A meghiúsult szökési kísérletet a tábor őrsége szigorúan megtorolta, hosszú kihallgatás és kegyetlen verés várt a fogolyra. Vári Fábián a Tábori posta című regényében is leírta édesapja ezzel kapcsolatos emlékeit, és így folytatja a történetet: „A kerítés alá fegyveres őr állt, és a barakkokból kiterelték, felsorakoztatták a foglyokat. Egyenként hajtották végig a sort a két kerítés között, hogy mindenki lásson, szökésre ezentúl senki gondolni se merjen. Aztán az őrszobába vittek, ahol kegyetlenül megvertek. Amikor magamhoz tértem, tolmácsot hozattak, vallatni kezdtek. (…) Végül azt firtatták, hogy kik tudtak még a szökésemről? Ezt is teljesen értelmetlen kérdésnek tartottam, erre sem válaszoltam. Újból megvertek, majd bedobtak egy hideg, sötét szobába… Látod ezt a vörös forradást a bal szemem alatt? Kisebb korodban többször kérdezted, hogy mi ez. Most már megmondhatom, hogy egy orosz derékszíj nagy rézcsatjának a nyoma… Hát ezért nem örülünk mi a hadsereg napjának, kisfiam…”[8] Ez az interjúkban, valamint a Vásártérben is visszatérő emlékként felbukkanó vörös forradás a lágerélmény egy életen át kísértő mementójává vált az egész család számára.

A legnehezebb megpróbáltatások azonban csak ezután vártak a fogságba esett apára. A grúziai Tbiliszibe került kényszermunkára, és az ottani körülményekről a már említett Kozma-féle interjúban így emlékszik édesapja szavaira Vári Fábián László: „Iszonyú éhesek voltunk, kegynek számított, hogy koldulni járhattunk, munkánk végeztével a szemétből szedtük ki az ételhulladékot, krumplihéjat, valahogy megmaradtunk.”[9] Fábián László végül két évvel később hazatérhetett. Ennek körülményeire a Vásártér című regényben a nagymama emlékszik vissza, aki elmondja, László fiát súlyos mandulagyulladása után engedték haza, kis híján végzetes kimenetelű betegsége miatt levegőt is alig kapott.

A költői életművet már nehezebb ilyen szempontból vizsgálni. Bár Dupka György könyvében megemlíti, hogy Vári Fábián László egyes verseiben „megidézi hozzátartozói elvesztését, a korszak tragédiáját”[10], mégis azt kell mondanunk, hogy a költő lírai nyelvének és motívumvilágának összetettsége nem engedi meg a versek egysíkú olvasatát, azokat nem tudjuk egyetlen történelmi szituációhoz kötni. Jól szemlélteti ezt a Változatok a halotti beszédre című vers, melyben érzékletesen beszél ugyan a kárpátaljai magyar közösség kálváriájáról, de a költői törekvés egész históriánkat és az évezredes népi műveltséget is bevonzza, dialógust folytat vele, ezáltal pedig túllép a történelmiségen.

A Még ma éjjel című vers két tanulsággal is szolgál az olvasó számára. Hűen tükrözi a negyvenes-ötvenes évek lágertragédiáinak mélységét, illetve bemutatja, hogy a közösséget sújtó malenkij robot feldolgozatlan traumája milyen intenzíven hat annak minden tagjára, beleértve a fiatalabb generációkat, még ha azok családjai emberveszteség nélkül is vészelték át a sztálini represszió korát. A szüleit kereső és a halálukat elfogadni képtelen nyughatatlan lírai én saját fájdalmával erre a nemzedékek gondolkodását determináló tragédia-sorozatra csatlakozik, így a szerző a következő megrendítő sorokban apja és anyja sírját az egykori lágerek virtuális terében próbálja felkutatni:

 

„Tíz éve nem lelem apámat,

s anyám is bolyong öt kis éve.

Lidércfelleg nyomja a mellem,

cserepesedik holdam fénye.

Nem tudhatom, hová lehettek.

Talán magamon kívül voltam,

mikor a kocsi megjött értük.

Szólj, aki láttad őket holtan.

 

Nagydonbásztól Krasznojárszkig

felszántok minden gulág-telket,

felforgatom az éjszakákat:

Laci és Márta, hol lehettek?”

 

Nem vitás, hogy Vári Fábián László a kárpátaljai magyarság legjelentősebb élő költője, aki a közössége iránt érzett felelősségtudattól vezérelve a magas művészet szintjén képes tolmácsolni szülőföldje kultúráját, történelmének alakulását a legszélesebb körben vett magyar olvasóközönség felé. Ábrázoló művészete bárki számára átélhetővé teszi a hetvenkét évvel ezelőtt történt elhurcolások tragédiáját, a borzalmakat átélt, de hitében és erkölcsi tartásában törhetetlen hősök példája pedig vigaszt és megerősítést jelent a ma embere számára is. Milyen értékeket kapunk a művek olvasásakor? Bíztatást, megtartó hitet és reményt. Egyszóval – „aranyvesszőt”.

 


[1] Vári Fábián László: Vásártér. Együtt 2015/4. 21.

[2] Jung, Carl Gustav: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1995.

[3] Vári Fábián László: Permanens Trianon. Együtt 2010/2. 5.

[4] www.vilagnakviraga.hu/kotetek/karacsony/karacsony.pdf (Letöltve: 2016. november 11.)

[5] www.szepi.hu/irodalom/vallas/kozma/tanusagtevok/index.html (Letöltve: 2016. november 9.)

[6] Vári F. L. 2016. 32.

[7] Nagy Jenő: Megaláztatásban (A kárpátaljai magyar férfiak deportálása 1944 őszén). Ungvár–Budapest. Intermix Kiadó. 1992. 36.

[8] Vári Fábián László: Tábori posta. Budapest. Kortárs Könyvkiadó. 2011. 186–187.

[9] www.szepi.hu/irodalom/vallas/kozma/tanusagtevok/index.html (Letöltve: 2016. november 9.)

[10] Dupka György: A szovjet hatóság megtorló tevékenysége Kárpátalján (1944–1991). Ungvár–Budapest. Intermix Kiadó. 2014. 253.

 

(Megjelent: Együtt 2016/6)