Az 1990-ben Kincseshomokon született és a mai napig Kárpátalján élő Marcsák Gergely tevékenyen kiveszi részét a helyi irodalmi életből, tagja a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, verset, prózát, kritikát ír, gitáron játszik. Anyanyelvről, Kovács Vilmosról és kötettervről is kérdeztük.



– Az írás mellett tanárként dolgozol. Milyen tapasztalatokról tudnál beszámolni, mennyire nagy rajtad a felelősség és a nyomás?

– Csak dolgoztam. Öt évet töltöttem az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában, ahol magyartanár és szervezőpedagógus voltam 2016 szeptemberéig. Jelenleg PhD-hallgató vagyok a Debreceni Egyetemen. A munka persze felelősséget jelentett, hiszen nagy múltú tanintézményről van szó, ami az egyik fontos „végvára” a magyar ajkú értelmiség képzésének a régióban. A nyelv és irodalom tanítása, azt hiszem, nem jár sokkal több nehézséggel, mint bármelyik más (akár anyaországi) középiskolában. A szervezőpedagógusi állás viszont szerteágazó oktatói, nevelői és koordinációs tevékenységet, alacsony fizetést és hosszú munkaidőt jelent.

– Az ottani közegben a magyar nyelv szerepe felértékelődik? Hogyan viszonyulsz az anyanyelvedhez?

– Kisebbségben mindig felértékelődik a nemzeti kultúra és annak legfőbb hordozója, a nemzeti nyelv. Nem csupán egyszerű megnyilatkozási eszköz, hanem a megmaradás, az együvé tartozás bizonyítéka. Számomra is nagyon fontos az anyanyelv, ma is gyakran meglepődöm a gazdagságán, vagy eddig észre nem vett belső összefüggésein. Korábban elragadtattam volna magamat olyan kijelentésre, hogy a legszebb nyelv, de ez egy nagyon szubjektív és megfoghatatlan állítás. Az ukránok például a legdallamosabb nyelvnek tartják a sajátjukat, míg az én fülemnek egyáltalán nem az.

Bevallom, Kovács Vilmos neve addig semmit nem mondott, amíg meg nem tudtam, hogy létezik a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság és jobban utána nem olvastam a költőnek. Az ő munkássága miért fontos számodra?

– Kovács Vilmos jelentős alkotó helyi és összmagyar viszonylatban egyaránt, ehhez képest pedig méltatlanul kevesen ismerik még a szülőföldjén is. A Verecke című versét például bátran nevezem világirodalmi rangúnak. Írt egy regényt Holnap is élünk címmel, ami hűen adja vissza a régió hatvanas éveinek hangulatát, foglalkozott nyelvtörténeti kutatásokkal, ráadásul az ő társadalmi szerepvállalásából nőtte ki magát az a polgárjogi mozgalom, aminek köszönhetően ma létezik magyar intézményrendszer Kárpátalján. A társaságunk névválasztási motivációja is kettős: egyrészt követendőnek tartjuk az ő szakmai és erkölcsi örökségét, másrészt szeretnénk rá felhívni a figyelmet, amerre járunk. Amint a kérdésedből kiderült, ez sikerül is.

– Mit gondolsz, ha egyik napról a másikra megszűnne létezni a kárpátaljai magyar irodalom, a veszteség, ami utána keletkezne, komoly lenne a magyar irodalom egészét véve?

– A létében folyamatosan és egyre inkább veszélyeztetett kárpátaljai magyarság tömeges elvándorlását figyelembe véve szinte csoda, hogy van még olyan, akit a napi megélhetési gondok mellett az irodalom is foglalkoztat. Nem vagyok elfogult, tisztában vagyok a kárpátaljai magyar irodalom érdemeivel és gyengébb teljesítményeivel is, de tudom, hogy születtek, és ha minden jól megy, születni is fognak itt fontos alkotások. A kérdés nehéz, mert vizsgálhatnánk ugyanezt a magyar és világirodalom viszonylatában. Biztosan óriási veszteség lenne, de hogy a magyar remekírók kinek és mennyire hiányoznának a világban, szerintem megjósolhatatlan.

– Tervezed-e az első köteted megjelentetését, mikorra várható, és van-e ötleted arra nézvést, hogyan jusson el majd a könyv híre Magyarországra is?

– Egyre többször gondolok a saját kötet összeállítására, de sajnos még mindig nincs elegendő anyagom hozzá. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több lehetőség kínálkozik, ha a kézirat mégis összeállna, örömmel jelentetné meg a Dupka György vezette ungvári InterMix és az az Előretolt Helyőrség Íróakadémia is, aminek idén májustól tagja lettem.

– A napokban a sajtóban magyarellenes szólamokról lehetett olvasni. Mennyire gyakori mindez, hatással van-e a magyarok és ukránok közötti együttélésre, vagy csak szimpla provokáció?

– A tapasztalataim alapján a tévében nagyjából havi, internetes portálokon pedig heti rendszerességgel jelennek meg olyan összeállítások, amik arról próbálják meggyőzni a többségi nemzetet, hogy a csekély és egyre fogyó magyar lakosság a több mint negyven milliós Ukrajna fő ellensége. Ezek általában szeparatizmust kiáltanak csak azért, mert őrizni próbáljuk a magyar kultúrát, emléket állítunk történelmünknek, ragaszkodunk nemzeti jelképeinkhez. Szerencsére a velünk élő ukránok és ruszinok többsége ezt nem veszi komolyan, de mint minden provokáció, veszélyt jelent. A parlament előtt van például a magyar nyelvű oktatást ellehetetlenítő törvénytervezet. Én nem láthatom át, kinek áll érdekében ez a hangulatkeltés, de ha így folytatódik, a jelenleginél is nehezebb idők elé nézhetünk. Még jó, hogy a kárpátaljai ember alapvetően optimista.

– Nem úgy, mint a magyarországi magyarok. Semmilyen körülmények között nem hagynád el végleg Kárpátalját?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretném elhagyni Kárpátalját. Lokálpatriótának tartom magam, de az elveket felülírhatja a józan ész. Ha ennek a kis nemzetrésznek végképp elveszik a lehetőségét a boldoguláshoz, vagy ha még inkább elmérgesedik a kelet-ukrajnai konfliktus, és kézbesítik a katonai behívómat, valószínűleg kénytelen lennék magam mögött hagyni a szülőföldet. Persze nagyon remélem, hogy ez nem következik be.

Ayhan Gökhan

(Megjelent: www.konyvkultura.kello.hu)