A halál oka: fejlövés

A halál oka: fejlövés

 

Máig sem tudom elfeledni azt a napot, amikor megtudtam, hogy hősi halott vagyok. 1975-öt írtunk, május 1. volt, épp egy éve annak, hogy feleségem, Olja hosszú szenvedés után mellrákban meghalt. A bútorgyári kollégákkal együtt vettünk részt a városi felvonuláson, de én szörnyen kedvetlen voltam. A fiúk alig várták már, hogy tiszteletüket tegyék a Lenin-szobornál és beülhessenek végre a törzshelyünkre sörözni. Én egyedül akartam lenni, és sikerült kihúznom magam az ivászat alól. Munkatársaim jól tudták, hogy az a nap számomra nem ünnep, megértettek, nem is erőltették.

Akkoriban a Rafanda-tömbben volt lakásom. A megyei tanács épületétől indulva a sarki újságárusnál megvettem az aznapi Zakarpatszka Pravdát és öt perc alatt hazaértem. Vörös zászlócskámat csak az előszobai tükör mögé tűztem, úgy gondoltam, kilencedikén szükségem lesz majd rá. Veteránként minden éven részt vettem a győzelem napi emlékünnepségen a Kálvárián. A hősök sírjánál mindig meghatódva olvasgattam az elesettek arany betűkkel szedett neveit a márványtáblákon.

Poltavában születtem, tizenhét évesen soroztak be a vörös hadseregbe. Kárpátalját ’44 szeptemberében értük el a lövész hadosztállyal. Októberben egy Ungvárhoz közeli falu, Homok határában lövészárok ásása közben fejlövést kaptam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy egy tábori kórházban ébredtem. Olja volt az ápolóm, ott ismertem meg őt, ő mondta el, hogy mi történt, és hogy a koponyám felfogta a golyót. Németország kapitulálásának a híre is a kórházi ágyban ért. Később ezért jártam el mindig a Kálváriára. Szinte beleborzongtam a tudatba, hogy akár az én nevem is szerepelhetne a nagy márványtáblákon.

Mikor a felvonulás napján hazaértem, kényelembe helyeztem magam, és kezembe vettem a Pravdát. Ünnepnapokon nagy vörös betűkkel szednek egyes szövegeket, és a háborús emlékek okán feltűnt egy cikk, melynek címe ez volt: HOMOK IS ÜNNEPEL NÉPÜNK GYŐZELMÉNEK 30. ÉVFORDULÓJÁN. Arról írtak benne, hogy a homoki Új Élet Kolhoz hogyan készül a győzelem napjára, és a helyi általános iskola pionírcsapatának vörös nyomkeresői miként ápolják a község hősi emlékművét, az ott elesettek emlékét. Kutatómunkájuk eredményeként az újság közölte is az emléktáblán szereplő katonák adatait. Mikor az első nevet megláttam és végigfutottam az életrajzon, a lélegzetem is elállt. Az a néhány sor rólam szólt. Elolvastam újra és újra, nem tudtam mire vélni ezt a dolgot. Egészen megdöbbentett, hogy hősi halottá nyilvánítottak.

Talán ésszerűtlennek tűnik utólag, de a következő napokban, míg nem dolgoztam fel egészen ezt a hírt, kicsit szégyelltem, hogy mindezek ellenére élek. Senkinek sem szóltam a dologról, de alig vártam május 9-ét, hogy elbuszozhassak Homokra. Az emberek az ünnepségen gyanakvóan méregettek, mint idegent, én pedig hallgattam, hogy beszédeikben miként méltatnak engem és halott bajtársaimat a felszólalók. Mikor a tömeg szétszéledt, a virággal borított emlékműhöz léptem és láttam, hogy valóban az én nevem áll rajta. Gránitba vésve, arany betűkkel szedve. Reszkető kézzel végigsimítottam a feliratot és elájultam.

Az esti órákban tértem magamhoz kórházi ágyon fekve. Egy nővérke jött, hogy elmondja, behoztak, mert leesett a vérnyomásom és eszméletlenül hevertem a hősök sírkövén.

Később az illetékes szerveknél sikerült tisztáznom, hogy tévedésből, nem számítva arra, hogy a fejlövésből felépülök, egységemnél ’44-ben halottként könyveltek el.

Az emlékműről ledörzsölték nevem aranybetűit.

Azóta a Kálváriára sem mentem ki.

 

(Megjelent: Helikon 2017/16)

Beregszász szülötte, Jánosi György

 

Minden település, minden közösség számára magától értetődően fontos, hogy kulturális értékeit, eseményeit, valamint jelentősebb érdemeket szerzett szülötteit számon tartsa, és az utókor számára megörökítse. A beregszászi születésű Jánosi György neve nálunk sajnos feledésbe merült, szükséges hát, hogy megemlékezzünk az író, költő, népművelő református papról. Kárpátaljáról indult, hogy aztán, hivatásától vezérelve, egy a Mecsek északkeleti lábánál fekvő kis település, Váralja református lelki pásztora és egyben kulturális mindenese legyen. Alakja a község emlékezetében ma is elevenen él, nemrégiben közösségi házat neveztek el róla.

 

AZ ELŐZMÉNYEK

E sorok írója is csupán egy éve ismerte meg a papköltő nevét egy véletlenül – és azóta sem tisztázott úton – hozzá került fényképről, melyen a „Jánosi György ref. tábori lelkész” felirat olvasható, illetve egy dátum: 1918. január 23.

Jánosi György (jobb oldalon) tábori lelkészként 1918-ban

Az internet segítségével hamarosan előkerültek egy azonos nevű, egykori váraljai lelki pásztorról szóló tudnivalók. Hogy a fénykép és az adatok egy személyt takarnak, azt egy környékbeli lakos interneten való jelentkezése, és egy általa eljuttatott, 1950-es Konfirmációi emléklap képe bizonyította, Jánosi György aláírásával. Egy ilyen szerencsés „nyomozás” után sikerült felvenni a kapcsolatot a váraljai Jánosi György Közösségi Ház vezetőjével, Győrfi Andreával, aki már a névadó részletes életrajzával tudott szolgálni.[1]

 

GYERMEK- ÉS IFJÚKORA

1889. február 8-án született Beregszászban, tízgyermekes családban. Az iparosmester édesapát a család korán elvesztette, Jánosi nevelőapja harangöntő volt. Gyermekkora élményei ihlették több későbbi meséjét is. Teológiai tanulmányait a Sárospataki és a Budapesti Református Theológiai Akadémián végezte 1909 és 1913 között. 1915 őszén írta II. lelkészképesítő vizsgadolgozatát, melynek az Egyházi életünk reformjának szükségessége, főbb eszközei és a várható eredmények címet adta. Már ekkor kitűnt kritikai és jobbító szándékú magatartásával.

1914-ben veszi feleségül a szintén beregszászi, hozzá haláláig hű Csiszár Ilonát, aki két lányt és két fiút szült neki. Papi hivatását Mogyoródon kezdte el, és az I. világháború éveiben tábori lelkészként szolgált. A háború utolsó évében, 28 éves korában készült a már említett fénykép is.

 

VÁRALJÁN

Az előző lelkész, Dőczy József halála miatt 1918. szeptember 22-én a váraljai református gyülekezet nyolc jelölt közül Jánosi Györgyöt választotta új lelkészéül. Az országban uralkodó háború utáni állapotok miatt azonban tényleges szolgálatát csak 1919. március 23-án kezdhette meg. Negyven évig állt gyülekezete élén. Lelkészi hivatása mellett végzett közösségszervező és kulturmissziós tevékenysége a harmincas évektől mutatkozik meg, irodalmi munkássága mellett a népművelés és hagyományőrzés terén bontakozott ki. Lelkes kezdeményezője annak, hogy Váralja bekapcsolódjon az országos méretet öltött Gyöngyösbokréta nevű népművészeti mozgalomba. A mozgalom 1931-ben kezdődött, s az ötletgazda és lelkes szervező Paulini Béla 1945-ben történt halálával végleg megszűnt.[2] Jánosi Györgynek köszönhető tehát, hogy a Gyöngyösbokréta történetével és a mozgalom keretében színpadra vitt népi bemutatókkal foglalkozó szakirodalmak sorra megemlítik Váralja szerepét. Itt említhetjük a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában őrzött, Gönyey Sándortól származó kéziratot is, aminek tanúsága szerint a váraljai csoport egyedüliként mutatta be a vidékre jellemző hátravágós táncot és a tolnai csárdást, valamint a fonóbeli maskurások néphagyományát.[3]

A második világháború utolsó évei és a német megszállás erőt próbáló időszak volt Jánosi György életében. 1944-ben a Gestapo több nemzeti érzelmű szószóló és egyházi személyiség ellen indított hajtóvadászatot, ő maga is több hónapos bújdosásra kényszerült. Kilátástalan helyzetét csak fokozta a hír, miszerint fia, Ifj. Jánosi György, aki tisztként szolgált, Budapest ostrománál orosz hadifogságba esett. Két év elteltével egy szibériai munkatáborban hunyt el.

A lelkész több mint hat hónap elteltével tért vissza gyülekezetéhez, és a reménytelen időkben is töretlen hittel vezette nyáját. 1945 után irodalmi téren teljes mellőzöttség várja, és az ötvenes évek Rákosi-féle diktatúrája már papi hivatásából is szeretné eltávolíttatni a nemzet iránti hűségében továbbra is töretlen lelkészt. Erre 1953-ban adódott lehetőség, mivel Sztálin halálakor a templomra kitűzött gyászlobogót leszedette, és kijelentette, hogy a református egyháznak nem gyászolandó halottja Sztálin. Ezért az ÁVH kínzásai és öt hónapnyi börtön után 1954 januárjában kényszernyugdíjba küldték. Tényleges nyugdíjbalépése előtt 1955 novemberéig csillésként dolgozott a mázai bányában.

Nyugdíjas éveit Bölcskén töltötte feleségével. 1966. április 29-én a szekszárdi kórházban hunyt el 77 éves korában. Feleségével együtt a váraljai temetőben nyugszik.

 

IRODALMI MUNKÁSSÁGA

Fontos említést tennünk Jánosi György irodalmi munkásságáról is, ami az 1930-as évektől bontakozott ki, és aminek darabjai sokszor a szülőföldjéhez fűződő emlékeiből táplálkoznak. Könyvei 1944-ig viszonylagos rendszerességgel jelentek meg, és bár a kommunista érában is foglalkozott írással, az ekkor született műveit sosem adták ki.

Legjelentősebb és legsikeresebb könyvei mesegyűjteményei voltak, amiket a korabeli kritika pozitívan fogadott. 1939-ben megejelent Liplop Pali című gyűjteményéről a Nyugatban nem más, mint Török Sophie írt elismerően: „Jánosi György Liplop Palija viszont népies, noha valószínűleg nem a nép ajkáról származik. Eredetiségéhez nem értek, de arról tanúskodhatom, hogy kisgimnazista leánykám nagyokat mulat e vidám meséken, és Nemes Török János szellemesen stilizált rajzain.”[4] Valamint meséivel nemzetközi sikereket is magáénak tudhatott, hiszen Seholsincsország (1935) című gyűjteményét 1937-ben Helsinkiben finn, majd 1939-ben észt nyelven is kiadták.

A mesék mellett kiadatlan, és az idők során elkallódott népszínműveket is írt, 1942-ben pedig megjelent Az édes boldogság című verseskötete.

 

KIADOTT MŰVEI:

Seholsincsország (mesék, 1935)

A láthatatlan szélmalom (mesék, 1937)

Tumtematon maa /Seholsincsország/ (mesék finn nyelven, 1937)

Liplop Pali (mesék, 1939)

A szomjúfalvi tanítóválasztás (színmű, 1941)

Az édes boldogság (versek, 1942, Jánosi Márta álnéven)

A Holdak szigete (mesék, 1944)



[1] Az intézményvezető, Győrfi Andrea által összeállított anyag alpján közlöm Jánosi György életrajzi adatait.

[2] Pálfi Csaba. A Gyöngyösbokréta története. In. Tánctudományi Tanulmányok. – Budapest, 1970

[3] Gönyey Sándor. A Gyöngyös-bokréta története (kézirat) In. Dóka Krisztina–Molnár Péter. A Gyöngyösbokréta, írások és dokumentumok a mozgalom történetéből. – Folkszemle, 2011, Link: http://folkradio.hu/folkszemle/gyongyosbokreta/index.php

[4] Török Sophie. Új ifjúsági könyvekről. In. Nyugat, 1939. 12. sz. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00647/20819.htm

 

(Megjelent: Partium 2015. tavasz)

Thészeusz

Thészeusz

 

Sok szép ifjú bús labürinthosz vészteli mélyén

édes Athénért szörnyalak által lelte halálát.

Bánat rág és sorsom vélük most kicserélném.

Sírod látva, atyám, gyász s bűntudatom tüze jár át.

 

Bár megtört a hazánkat sújtó mínoszi átok,

s végre a tartarosz alján bőg és tombol a dúvad,

héroszi tettem romlás árját hozta tirátok.

Holt fejedelmünk hantján újraidézem a múltat.

 

Fátylat küldve szememre égbe emelt a kevélység,

Tompította az elmém édes naxoszi óbor.

Éjszín gályavitorlám látod s elnyel a mélység –

így riadok fel az ágyamon esténként milliószor.

 

Életem útvesztő lett, s rám tört benne a bánat,

Mint iszonyú vérszomjjal tette a krétai vad rém.

Bárcsak tudnám ismét, merre van itt a kijárat,

és fonalad hova tetted, drágám, jó Ariadném.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen 2017. november)

A vonatokról

A vonatokról


A felsővezetékben Isten lakik

– mesélte főpályamester dédnagyapám.

És mikor elérte a halál

szeretett ungvári pályaudvarán,

ő maga is elnyújtózott

az örök vágányok felett.

Galíciában sebzett lelke

a váltóárammal kiegyezett.

 

*

 

Egyes járatokról nem szól a menetrend.

Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,

ahol monarchiás, szűk alagutakra

a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.

Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,

és útra kelnek, mint az őseik.

A Latorca-hídon elvesznek a ködben,

s Csapra már csak a mozdony érkezik.

 

*

 

Egy apa a műszakra indulva

a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.

Míg álmodó lányaira gondolt,

utastársává fogadta a halált.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen 2017. november)