A halál oka: fejlövés

 

Máig sem tudom elfeledni azt a napot, amikor megtudtam, hogy hősi halott vagyok. 1975-öt írtunk, május 1. volt, épp egy éve annak, hogy feleségem, Olja hosszú szenvedés után mellrákban meghalt. A bútorgyári kollégákkal együtt vettünk részt a városi felvonuláson, de én szörnyen kedvetlen voltam. A fiúk alig várták már, hogy tiszteletüket tegyék a Lenin-szobornál és beülhessenek végre a törzshelyünkre sörözni. Én egyedül akartam lenni, és sikerült kihúznom magam az ivászat alól. Munkatársaim jól tudták, hogy az a nap számomra nem ünnep, megértettek, nem is erőltették.

Akkoriban a Rafanda-tömbben volt lakásom. A megyei tanács épületétől indulva a sarki újságárusnál megvettem az aznapi Zakarpatszka Pravdát és öt perc alatt hazaértem. Vörös zászlócskámat csak az előszobai tükör mögé tűztem, úgy gondoltam, kilencedikén szükségem lesz majd rá. Veteránként minden éven részt vettem a győzelem napi emlékünnepségen a Kálvárián. A hősök sírjánál mindig meghatódva olvasgattam az elesettek arany betűkkel szedett neveit a márványtáblákon.

Poltavában születtem, tizenhét évesen soroztak be a vörös hadseregbe. Kárpátalját ’44 szeptemberében értük el a lövész hadosztállyal. Októberben egy Ungvárhoz közeli falu, Homok határában lövészárok ásása közben fejlövést kaptam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy egy tábori kórházban ébredtem. Olja volt az ápolóm, ott ismertem meg őt, ő mondta el, hogy mi történt, és hogy a koponyám felfogta a golyót. Németország kapitulálásának a híre is a kórházi ágyban ért. Később ezért jártam el mindig a Kálváriára. Szinte beleborzongtam a tudatba, hogy akár az én nevem is szerepelhetne a nagy márványtáblákon.

Mikor a felvonulás napján hazaértem, kényelembe helyeztem magam, és kezembe vettem a Pravdát. Ünnepnapokon nagy vörös betűkkel szednek egyes szövegeket, és a háborús emlékek okán feltűnt egy cikk, melynek címe ez volt: HOMOK IS ÜNNEPEL NÉPÜNK GYŐZELMÉNEK 30. ÉVFORDULÓJÁN. Arról írtak benne, hogy a homoki Új Élet Kolhoz hogyan készül a győzelem napjára, és a helyi általános iskola pionírcsapatának vörös nyomkeresői miként ápolják a község hősi emlékművét, az ott elesettek emlékét. Kutatómunkájuk eredményeként az újság közölte is az emléktáblán szereplő katonák adatait. Mikor az első nevet megláttam és végigfutottam az életrajzon, a lélegzetem is elállt. Az a néhány sor rólam szólt. Elolvastam újra és újra, nem tudtam mire vélni ezt a dolgot. Egészen megdöbbentett, hogy hősi halottá nyilvánítottak.

Talán ésszerűtlennek tűnik utólag, de a következő napokban, míg nem dolgoztam fel egészen ezt a hírt, kicsit szégyelltem, hogy mindezek ellenére élek. Senkinek sem szóltam a dologról, de alig vártam május 9-ét, hogy elbuszozhassak Homokra. Az emberek az ünnepségen gyanakvóan méregettek, mint idegent, én pedig hallgattam, hogy beszédeikben miként méltatnak engem és halott bajtársaimat a felszólalók. Mikor a tömeg szétszéledt, a virággal borított emlékműhöz léptem és láttam, hogy valóban az én nevem áll rajta. Gránitba vésve, arany betűkkel szedve. Reszkető kézzel végigsimítottam a feliratot és elájultam.

Az esti órákban tértem magamhoz kórházi ágyon fekve. Egy nővérke jött, hogy elmondja, behoztak, mert leesett a vérnyomásom és eszméletlenül hevertem a hősök sírkövén.

Később az illetékes szerveknél sikerült tisztáznom, hogy tévedésből, nem számítva arra, hogy a fejlövésből felépülök, egységemnél ’44-ben halottként könyveltek el.

Az emlékműről ledörzsölték nevem aranybetűit.

Azóta a Kálváriára sem mentem ki.

 

(Megjelent: Helikon 2017/16)