Minden település, minden közösség számára magától értetődően fontos, hogy kulturális értékeit, eseményeit, valamint jelentősebb érdemeket szerzett szülötteit számon tartsa, és az utókor számára megörökítse. A beregszászi születésű Jánosi György neve nálunk sajnos feledésbe merült, szükséges hát, hogy megemlékezzünk az író, költő, népművelő református papról. Kárpátaljáról indult, hogy aztán, hivatásától vezérelve, egy a Mecsek északkeleti lábánál fekvő kis település, Váralja református lelki pásztora és egyben kulturális mindenese legyen. Alakja a község emlékezetében ma is elevenen él, nemrégiben közösségi házat neveztek el róla.

 

AZ ELŐZMÉNYEK

E sorok írója is csupán egy éve ismerte meg a papköltő nevét egy véletlenül – és azóta sem tisztázott úton – hozzá került fényképről, melyen a „Jánosi György ref. tábori lelkész” felirat olvasható, illetve egy dátum: 1918. január 23.

Jánosi György (jobb oldalon) tábori lelkészként 1918-ban

Az internet segítségével hamarosan előkerültek egy azonos nevű, egykori váraljai lelki pásztorról szóló tudnivalók. Hogy a fénykép és az adatok egy személyt takarnak, azt egy környékbeli lakos interneten való jelentkezése, és egy általa eljuttatott, 1950-es Konfirmációi emléklap képe bizonyította, Jánosi György aláírásával. Egy ilyen szerencsés „nyomozás” után sikerült felvenni a kapcsolatot a váraljai Jánosi György Közösségi Ház vezetőjével, Győrfi Andreával, aki már a névadó részletes életrajzával tudott szolgálni.[1]

 

GYERMEK- ÉS IFJÚKORA

1889. február 8-án született Beregszászban, tízgyermekes családban. Az iparosmester édesapát a család korán elvesztette, Jánosi nevelőapja harangöntő volt. Gyermekkora élményei ihlették több későbbi meséjét is. Teológiai tanulmányait a Sárospataki és a Budapesti Református Theológiai Akadémián végezte 1909 és 1913 között. 1915 őszén írta II. lelkészképesítő vizsgadolgozatát, melynek az Egyházi életünk reformjának szükségessége, főbb eszközei és a várható eredmények címet adta. Már ekkor kitűnt kritikai és jobbító szándékú magatartásával.

1914-ben veszi feleségül a szintén beregszászi, hozzá haláláig hű Csiszár Ilonát, aki két lányt és két fiút szült neki. Papi hivatását Mogyoródon kezdte el, és az I. világháború éveiben tábori lelkészként szolgált. A háború utolsó évében, 28 éves korában készült a már említett fénykép is.

 

VÁRALJÁN

Az előző lelkész, Dőczy József halála miatt 1918. szeptember 22-én a váraljai református gyülekezet nyolc jelölt közül Jánosi Györgyöt választotta új lelkészéül. Az országban uralkodó háború utáni állapotok miatt azonban tényleges szolgálatát csak 1919. március 23-án kezdhette meg. Negyven évig állt gyülekezete élén. Lelkészi hivatása mellett végzett közösségszervező és kulturmissziós tevékenysége a harmincas évektől mutatkozik meg, irodalmi munkássága mellett a népművelés és hagyományőrzés terén bontakozott ki. Lelkes kezdeményezője annak, hogy Váralja bekapcsolódjon az országos méretet öltött Gyöngyösbokréta nevű népművészeti mozgalomba. A mozgalom 1931-ben kezdődött, s az ötletgazda és lelkes szervező Paulini Béla 1945-ben történt halálával végleg megszűnt.[2] Jánosi Györgynek köszönhető tehát, hogy a Gyöngyösbokréta történetével és a mozgalom keretében színpadra vitt népi bemutatókkal foglalkozó szakirodalmak sorra megemlítik Váralja szerepét. Itt említhetjük a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában őrzött, Gönyey Sándortól származó kéziratot is, aminek tanúsága szerint a váraljai csoport egyedüliként mutatta be a vidékre jellemző hátravágós táncot és a tolnai csárdást, valamint a fonóbeli maskurások néphagyományát.[3]

A második világháború utolsó évei és a német megszállás erőt próbáló időszak volt Jánosi György életében. 1944-ben a Gestapo több nemzeti érzelmű szószóló és egyházi személyiség ellen indított hajtóvadászatot, ő maga is több hónapos bújdosásra kényszerült. Kilátástalan helyzetét csak fokozta a hír, miszerint fia, Ifj. Jánosi György, aki tisztként szolgált, Budapest ostrománál orosz hadifogságba esett. Két év elteltével egy szibériai munkatáborban hunyt el.

A lelkész több mint hat hónap elteltével tért vissza gyülekezetéhez, és a reménytelen időkben is töretlen hittel vezette nyáját. 1945 után irodalmi téren teljes mellőzöttség várja, és az ötvenes évek Rákosi-féle diktatúrája már papi hivatásából is szeretné eltávolíttatni a nemzet iránti hűségében továbbra is töretlen lelkészt. Erre 1953-ban adódott lehetőség, mivel Sztálin halálakor a templomra kitűzött gyászlobogót leszedette, és kijelentette, hogy a református egyháznak nem gyászolandó halottja Sztálin. Ezért az ÁVH kínzásai és öt hónapnyi börtön után 1954 januárjában kényszernyugdíjba küldték. Tényleges nyugdíjbalépése előtt 1955 novemberéig csillésként dolgozott a mázai bányában.

Nyugdíjas éveit Bölcskén töltötte feleségével. 1966. április 29-én a szekszárdi kórházban hunyt el 77 éves korában. Feleségével együtt a váraljai temetőben nyugszik.

 

IRODALMI MUNKÁSSÁGA

Fontos említést tennünk Jánosi György irodalmi munkásságáról is, ami az 1930-as évektől bontakozott ki, és aminek darabjai sokszor a szülőföldjéhez fűződő emlékeiből táplálkoznak. Könyvei 1944-ig viszonylagos rendszerességgel jelentek meg, és bár a kommunista érában is foglalkozott írással, az ekkor született műveit sosem adták ki.

Legjelentősebb és legsikeresebb könyvei mesegyűjteményei voltak, amiket a korabeli kritika pozitívan fogadott. 1939-ben megejelent Liplop Pali című gyűjteményéről a Nyugatban nem más, mint Török Sophie írt elismerően: „Jánosi György Liplop Palija viszont népies, noha valószínűleg nem a nép ajkáról származik. Eredetiségéhez nem értek, de arról tanúskodhatom, hogy kisgimnazista leánykám nagyokat mulat e vidám meséken, és Nemes Török János szellemesen stilizált rajzain.”[4] Valamint meséivel nemzetközi sikereket is magáénak tudhatott, hiszen Seholsincsország (1935) című gyűjteményét 1937-ben Helsinkiben finn, majd 1939-ben észt nyelven is kiadták.

A mesék mellett kiadatlan, és az idők során elkallódott népszínműveket is írt, 1942-ben pedig megjelent Az édes boldogság című verseskötete.

 

KIADOTT MŰVEI:

Seholsincsország (mesék, 1935)

A láthatatlan szélmalom (mesék, 1937)

Tumtematon maa /Seholsincsország/ (mesék finn nyelven, 1937)

Liplop Pali (mesék, 1939)

A szomjúfalvi tanítóválasztás (színmű, 1941)

Az édes boldogság (versek, 1942, Jánosi Márta álnéven)

A Holdak szigete (mesék, 1944)



[1] Az intézményvezető, Győrfi Andrea által összeállított anyag alpján közlöm Jánosi György életrajzi adatait.

[2] Pálfi Csaba. A Gyöngyösbokréta története. In. Tánctudományi Tanulmányok. – Budapest, 1970

[3] Gönyey Sándor. A Gyöngyös-bokréta története (kézirat) In. Dóka Krisztina–Molnár Péter. A Gyöngyösbokréta, írások és dokumentumok a mozgalom történetéből. – Folkszemle, 2011, Link: http://folkradio.hu/folkszemle/gyongyosbokreta/index.php

[4] Török Sophie. Új ifjúsági könyvekről. In. Nyugat, 1939. 12. sz. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00647/20819.htm

 

(Megjelent: Partium 2015. tavasz)