Karácsonyi vásár

Karácsonyi vásár

 

Késő ősz volt a Vörösmarty téren,

áradt a forralt bor fahéjillata,

standok, boltok közt az adventi fényben

ránk talált egy szürkés bankautomata.

 

Néztük, hogy dől a Váci utca népe

akcióval vonzó üzleteken át,

amíg PIN-kódom beírtam a gépbe,

és kezembe kaptam némi valutát.

 

Az otthoniaknak szuveníreket

akartunk vinni a Vörösmartyról,

nekünk pedig színes gyertya kellett,

meg fenyőfa alakú polisztirol,

 

a vásár pedig drága. Külföldiek

zsebéhez mérték ma itt az árakat.

A kofa hellót köszönt vevőinek,

s lüktetett tarka turistaáradat.

 

Elindultunk hát – két csellengő alak –

nézni, mit kínálnak a kézművesek,

a tér közepén magamhoz vontalak,

majd kalauzunk, a sodródó tömeg

 

vitt, és a legszebb portékát keresve

soká bolyongtunk a téren te meg én.

A Gerbaud-házból kilépett az este

(alkonyi cukormáz csurgott tetején),

 

mire táskába gyűlt a sok ajándék,

csokoládé, hógömb és zenedoboz.

Ha gyorsan a megállóhoz érünk, még

eljuthatunk busszal a Nyugatihoz.

 

Csókot adtál s a föld remegni kezdett.

Máig sem tudok pontos választ adni:

ilyennek érezhettük a szerelmet,

vagy csak befutott a kisföldalatti?

 

Az izzóktól ékes platánfák alatt

őrzi e rejtélyt a Vörösmarty tér.

A titkos rezgés máig is ott maradt,

s rendre felbukkan, ha két száj összeér.

 

(Megjelent: Magyar Napló, 2017. december)

 

Silviáról és a Halálról

Silviáról és a Halálról

(A római disznó költőjének stílusában)

 

Silviával az őszi kertben jártam.

Hívott – reggel már ajtómnál állt – ,

hogy a fodros felhők segglyukában

együtt nézzük a várható halált.

 

Csend volt. Csak Dönci röfögött.

Tegnap átvisította az estét.

Látta, Róma ünnephez öltözött,

s érezte, felnyitjuk többmázsás testét.

 

Jaj, ha az a segglyuk egyet durran

s mérges nyilait rám szórja az ég,

Juhász Gyula módján – bízom az Úrban –

visszajárhatok csülköt enni még.

 

S Silvit ha közben mással hálni látom,

nem érem be azzal, hogy kísértsem őt.

A ringyót a cupákos csonttal fejbe vágom,

hogy térdeljen ő is az Úr színe előtt.

 

(Megjelent: Együtt 2017/2)

Laudáció Marcsák Gergely Együtt Nívódíjához

Sör és irodalom[1]

Ha jól számolom, Marcsák Gergelyt legalább tíz éve ismerem személyesen, de lehet, hogy régebb óta. A múltban kutakodva feldereng néhány tantárgyi vetélkedő és egy ungvári tehetséggondozó tábor emléke, amiben sok minden folyt, csak éppen tehetséggondozás nem, vagy – legyünk megengedőek – nem erre helyeződött a hangsúly.

Ami kevésbé homályos, hogy néhány évvel később már az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakos diákjaiként kerültünk egy közös baráti- és asztaltársaságba. Akkoriban leginkább két dolog kovácsolta össze ezeket a fiatalokat. A filológia tudományának megismerése, azaz a szakmai tapogatózás és útkeresés, na meg persze a literes korsókban felszolgált olcsó sör. Hol az egyikre, hol a másikra helyeződött inkább a hangsúly.

Ez a szakmai és baráti kapcsolat később is megmaradt. Amikor Kárpátalja egyetlen irodalmi folyóiratának, az Együttnek a szerkesztőbizottságába kerültem, én ajánlhattam az éppen akkor újragondolt Szárnypróba elnevezésű rovatba verseit, ezzel is elősegítve színrelépését a kárpátaljai irodalmi térben. 2011-ben már a Kortársban megjelent, az elmúlt tíz év fiatal nemzedéki csoportosulásait áttekintő tanulmányom (A felkészüléstől a szétszóródásig) végén kiemelem a nevét, olyan bloggerként, aki máris ígéretes írásokat tesz közzé az interneten.

Később több művét beválogathattam a 2013-ban kiadott Szárnypróba című antológiába. Megítélésem szerint szakmai és művészi teljesítménye azóta is egyenes vonalban ível felfelé: az utóbbi időben nemcsak Kárpátalján van jelen műveivel, de magyarországi és erdélyi írótáborok, rendezvények gyakori vendége. Újabban már jeles, nagy múltú irodalmi folyóiratok közlik sorra verseit, kisprózáit, értekező írásait.

Marcsák Gergely a 2014-ben létrejött, a pályakezdő kárpátaljai fiatalokat összefogó Kovács Vilmos Irodalmi Társaság egyik alapítója és jelenleg is oszlopos tagja. Jellemét mutatja, hogy mindig fontosnak érzi az egyértelmű kiállást az értékteremtés mellett.

Ha az utóbbi években az Együtt hasábjain megjelent publikációkat nézzük, alighanem Marcsák Gergely az, aki a legtöbbet fejlődött a fiatalok közül. Talán nem véletlen, hogy a legfrissebb, fiatal kárpátaljai szerzők műveit bemutató antológia, a 2016-ban megjelent Különjárat éppen egy Marcsák-vers címét vette kölcsön.

A fiatal irodalmár az elmúlt egy évben több műfajban alkotott figyelemre méltót. Az Együttben például több versével is találkozhattunk (Kaland, Örök fogság, Tiborc panasza). Ezeket olvasva feltűnhet a tematikai változatosság mellett, hogy a korábbi próbálkozásokhoz képest egyértelműen formai szigorra törekszik a szerző. Emellett jól átgondolt kritikát írt Lőrincz P. Gabriella Szürke című kötetéről (Újabb árnyalat a szürkéhez), és alapos tanulmányt közölt a folyóiratban, amely Vári Fábián László életművének azokat a részeit elemzi, amelyek a málenykij robot kérdéskörével hozhatók összefüggésbe (A sztálini elhurcolások témája Vári Fábián László műveiben). A szövegek minősége és sokműfajúsága miatt egyértelmű volt, hogy idén Marcsák Gergelyt jelölöm az Együtt folyóirat nívódíjára. Örülök, hogy a szerkesztőbizottság többi tagja egyetértett velem a díjazott kilétét illetően. Remélem, ez a díj nem lezárása lesz valaminek, hanem egy hosszú pálya első mérföldköve, ahonnan egyenes út vezet majd a saját kötetig. Vagy kötetekig.

 

Csordás László

(Megjelent: Együtt 2017/1)



[1] Elhangzott Beregszászban, az Európa–Magyar Házban 2017. 01. 20-án megrendezett kultúranapi ünnepségen.