Zár

Zár

 

Csak ketten voltak a konyhában édesanyjával. A számlák kifizetésén gondolkodtak. Beszélni nem akartak. N. undornak álcázott beteges kéjjel szívta orrába a dohos lakás émelyítő penészszagát. Anyja azért nem beszélt, mert úgy gondolta, anélkül is értik egymást. A szülés óta olyan testrésznek tekinti N-t, aki kiszakadt belőle, és jellemnek hívott önállósággal gondolkodni kezdett. N. sejti ezt, de nem haragszik. Jogos őrültség – véli.

Jön egy vendég. Szokatlan, nem emlékeznek rá, mikor járt utoljára vendég náluk. A nappaliban a díványra ültetik, és az anya egy pohár vizet hoz az ismeretlennek. Elmondja, hogy az alattuk lévő lakásban él, majd szemérmetlenül kérdezgetni kezd a szekrény mögötti titkos ajtóról. Érdekli, kit zártak oda. Talán furcsának tűnhet, hogy másfél év után (mióta ideköltözött) csak most elégelte meg ennyire az állandó kopogást és az éjszakai segélykérő kiáltásokat.

Anya és N. egymásra néztek, majd a vendégre, és látszólag nem értettek semmit. Csak N. érzi, hogy végre valaki jó kérdést tett fel. Gyermekkori emlékei közt él a titkos ajtó. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kinyissa végre. Többé nem nyilváníthatja képzelgésnek, nem nyomhatják el a fejében más gondok, nem veszhet az elmúlt évek ködébe. Az ajtó létezik, és ki kell nyitnia.

Anyja gyenge karja nem bírta a széken tartani. Felugrott, és a vendég segítségét kérte az ódon ruhásszekrény eltolásához. A rothadozó, besüllyedt parketten nehéz dolguk volt. Talán öt centivel sem tolták még odébb azt a szekrényt, máris előkerült alóla egy üveggolyó. Hát persze! Az én üveggolyóm! – gondolta N. Újabb erőlködés után egy apró, bekeretezett családi fotó. Jó ég, ez meg itt volt?! Milyen régen láttam.

A szekrényt kifordították a dívány felé, és valóban, ott az ajtó. A kulcs a zárban. N. kinyitja, izzadó tenyerével lenyomja a kilincset, és a résnyire tárt ajtón beles. Becsapja, kulcsra zárja, és kéri a vendéget, segítsen visszatolni a szekrényt. Az nem kérdez, segít, majd szó nélkül távozik. Anyja sem mond semmit. Úgy gondolja, anélkül is megértik egymást. Visszamegy a konyhába.

N. eleinte sokat gondolt a történtekre, de lassan érdektelenné vált. Azért néha még most is látja maga előtt: a szobában két ember ült – anya és fia. Kifejezéstelen arccal bámultak rá. A szobában nem volt egyéb bútor, csak a székek, egy asztal és egy ódon ruhásszekrény.

 

(Megjelent: Partium 2013/1)

Tiborc panasza

Kapcsolódó kép

Tiborc panasza

Simándy József emlékére

 

Magába roskad alattunk a színpad.

Fejünk fölött kihúnynak a fények.

És mi, utódjai szegény Tiborcnak,

a sötétben keresünk most téged.

 

Elmondanunk már nem maradt kinek,

hogy mindennek fölment az ára,

naponta járunk temetésre, meg

hetente kemoterápiára.

 

Hogy Melinda Ottó ágyasa lett,

és „pénzért bármit” már a jelszava.

S a háborúból, mi mindent elvett,

a király többé már nem jött haza.

 

Színház a világ, de drámába hajlott.

Bár sötét librettót ír a végzet,

elcsukló hangunk tán ma is meghallod,

időtlen bánatunk ma is megérzed,

 

s ha így van, jöjj még a túlvilágról

kínzó bajaink tetőzésekor.

E rút század baljós darabjából

nagyon hiányzik már egy hőstenor.

 

(Megjelent: Együtt 2016/4)

Mondakincsünk új tárháza (recenzió)

Kárpátalján az 1970-es években kezdődött el egyfajta magyar szellemi megújhodás. Ennek legtöbbször emlegetett bizonyítéka a Forrás Stúdió létrejötte, vagy Kovács Vilmos irodalomban és társadalompolitika terén kifejtett tevékenysége. Vári Fábián László 2012-es balladagyűjteményének bevezetőjében viszont egy másik ehhez köthető jelenségről is beszámol: a kárpátaljai magyar népköltészeti gyűjtések fellendüléséről az Ungvári Állami Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének bázisán. Mint írja, e kulturális fellendüléshez „egy múltat és történelmi hagyományait egyaránt vállaló nemzetiségi tudatot, kultúrát, a közösségi gondolkodás új formáit létrehozó és elindító nemzedéknek kellett felnövekednie.”[1] A probléma (ti. a néprajzi kincsek megóvása a pusztulástól), ami az összmagyar művelődési életben a XIX. században merült fel, főként Arany Jánosnak köszönhetően, a 70-es évektől a gyökereit és múltját kereső kárpátaljai magyar közösség értelmiségét sarkallta a népművészet termékeinek tudatos rögzítésére.

A kommunista irodalomszemléletet jól tükrözi az a megállapítás, ami a Sugaras utakon címet viselő, 1985-ben Ungváron napvilágot látott kárpátaljai irodalmi antológia utószavában kapott helyet: „Az egyes írók, költők tehetségének, jelentőségének és szerepének az a mércéje, mennyire képesek a valóság, a dolgozók vágyainak, a fejlődés előremutató tendenciáinak művészi ábrázolására.”[2] Érthető tehát, hogy az önálló irodalmi próbálkozásokkal színre lépő, a sematizmust elvető és modern művészetet hirdető fiatal értelmiségi körnek gyakran volt nézeteltérése a társadalmi életet irányító hatalommal (pl. a Forrás Stúdió megszüntetése, tagjainak módszeres felelősségre vonása). A Vári Fábián Lászlótól idézett „nemzetiségi tudat” fejlődését azonban nemcsak az irodalmi próbálkozások segíthették, hanem egy ezzel párhuzamos tevékenység is, amit ráadásul támogatott a hatalom fórumot biztosítva számára. Ez volt a néprajzi gyűjtés.

A szovjet társadalom és világszemlélet egyik embereszménye maga a dolgozó paraszt volt. Kultúrájának, a folklór termékeinek gyűjtése pedig egyben szociális jellegű vizsgálódás is. Így lehetett létjogosultsága a magyar néprajzi kincs gyűjtésének Kárpátalján. A gyűjtéseket végző fiatalok persze felismerték, hogy a népdal keserű sorsát sirató szegénylegénye nem a proletár öntudat hordozója, hanem, Arany János szavaival élve, „az egyetemes népszellem nyilatkozása”[3]. Hiteles tanúja Kárpát-medencei létünk történelmiségének, és ellentmond mindannak, amit a kor hivatalos álláspontja kis hazánkról állított, ti. Kárpátalja a szovjetek érkezéséig „Európa legelmaradottabb sarka, (…) a krónikus betegség, a tömeges kivándorlás, az analfabetizmus és a pusztító népbetegségek fészke volt.”[4] Ezzel és az „ezer éve nem volt itt semmi” elvével állnak szöges ellentétben mondáink is, amik a terület történelmi gazdagságáról tanúskodnak.

A nemzetféltés persze a harmadik évezredben sem alaptalan magatartás, és napjainkban is ráférne közösségünkre egy szellemi felvirágzás, nagyobb odafigyelés jelenünk és régmúltunk kulturális kincseire. Ezért is üdvözlendő, hogy az Intermix Kiadó 2014-ben megjelentette a Szépasszony dombja című gyűjteményt, ami, az alcím tanúsága szerint, kárpátaljai történelmi és helyi mondákat tartalmaz. Az összeállítók (Dupka György és Zubánics László) a fülszövegben említést tesznek arról, hogy a különböző kiadványokban megjelent, Kárpátaljával kapcsolatos mondákat gyűjtötték egybe. Szó esik itt még a kiadó legutóbbi, 1992-es mondagyűjteményéről, a Rákóczi virágairól is. Ennek szövegei szolgáltak az új kiadvány fő forrásául, a Szépasszony dombjában mégis minden bizonnyal az eddigi legteljesebb kárpátaljai mondagyűjteményt üdvözölhetjük. A könyv forrásjegyzékét tanulmányozva szembetűnő, hogy a szerkesztők nagy és alapos munkát végeztek, amikor térben és időben egyaránt a lehető legszélesebb körben kutatták a forrásanyagokat. Lehoczky Tivadar XIX. századi publikációitól a közelmúltban napvilágot látott helyismereti kiadványokig, az Ungvártól Nyíregyházán át Budapestig megjelent gyűjtemények közül szinte mindent felölel munkájuk, ami régiónkhoz köthető. Ez a területi és időbeli felosztás pedig a mondák elrendezésénél is érvényesült. Az összeállításban a Beregszászi, a Munkácsi, az Ungvári, a Nagyszőlősi járás, a Latorca, valamint a Borzsa völgyének mondái éppúgy igazodnak egy-egy fejezetté, mint Mátyás király vagy a kuruckor anyagai. Külön érdekesség, hogy a gyűjtést falucsúfolók is gazdagítják, igaz, ezek műfajilag, valamint keletkezésük motiváltságában is nagyban eltérnek a népi mondáktól.

A műfajok éles elkülönítése azonban egyébként sem könnyű feladat a népköltészeti termékek esetében, az epikai műfajok határai sokszor elmosódnak. A Magyar Néprajzi Lexikonban Ortutay Gyula például a monda és a mese rokonságáról, elkülönítésük nehézségéről ír. A Grimm fivérek rövid, egyszerű meghatározását idézi, miszerint „a mese költőibb, a monda történetibb.”[5] Ez a szabály érthető ugyan, de meglehetősen túlidealizált, minek okán nem tekinthetjük általános érvényűnek. A modernebb, funkcionális, formai és stilisztikai jegyeket figyelembe vevő elkülönítések sem lehetnek elég pontosak. Így fordulhat elő például az, hogy a Szépasszony dombja Mátyás királyról szóló mondaként közöl olyan szöveget, amit a Pallag Rózsa című 1988-as kiadványban népmeseként tartanak számon. És, hogy a műfaji kavalkádot tovább színesítsük: Zubánics László a kiadvány utószavában már „nemzeti mitológiát” emleget. Sietve teszem hozzá, korántsem jár messze a valóságtól.

A gyűjtemény másik problematikája az átdolgozás kérdése. Arra, hogy milyen formában adhatunk ki népköltészeti epikai műveket, „a nagy mesemondó”, Benedek Elek munkássága adja meg a választ, aki a népmesék és mondák világának anyagát összegyűjtve átdolgozásokat adott közre. Egy néprajzkutató talán nem értene egyet azzal, hogy a mondák népnyelven történő tudományos igényű lejegyzése mellőzhető, valamint megengedhető, hogy az eredeti gyűjtött anyaghoz hozzátoldjunk, kivegyünk belőle fölöslegesnek vélt részeket. Bárdos József, a gyermekirodalom szakértője Benedek Elekről szóló cikkében viszont egyenesen zseniálisnak mondja annak átdolgozásait, és külön méltatja a Benedek Elek által megteremtett mű-népnyelvet[6]. Elfogadhatjuk tehát, hogy az átdolgozás kérdése a kiadvány célközönségétől függ. A Szépasszony dombjának szerzői pedig a fülszöveg tanúsága szerint is főként a felnövekvő generációknak szánják könyvüket.

Ezen a szálon tovább haladva fölfedezhetünk egy érdekességet. Legtöbbször a népdal- és balladagyűjtemények anyagában fordulnak elő úgynevezett változatok, ami a szájhagyomány útján terjedő folklór természetes jelensége. A változatokat általánosan elfogadott módon római sorszámokkal látják el. Ez a jelölés a Szépasszony dombjának mondáinál is jelen van. Elfogadhatjuk, hogy a köznyelvire átdolgozott nyelvezetű, stilisztikailag tökéletesített szövegek is feltüntethetőek változatként, amennyiben egyes motívumok különböznek bennük. Azonban rögtön a könyv elején találkozhatunk két mondával, a Borsova vára és a Szengor vára, Borzsa vára, avagy a vári vár története címűekkel. Ezek közül mindkettő ugyanazt a történetet mondja el, azonos szereplőkkel, de míg az előbbi csupán két bekezdésbe sűríti a lényeget, addig utóbbi tizenegy oldalon keresztül tart. Ezek változatokként való feltüntetése nem szerencsés, hiszen szövegük eltérése nem az adatközlő, hanem a gyűjtő-átdolgozó munkájának eredménye.

Mindent összevetve a Szépasszony dombja hiánypótló kiadvány, a felnőtt olvasók és gyermekeink könyvespolcán is joggal érdemel fő helyet. A fülszöveg szerint a szerzők azt remélik, az olvasó a népi hagyományból képes lesz „erőt, hitet, büszkeséget” meríteni. Ezekre mind nagy szükségünk van napjaink fősodratú médiájának igénytelensége, káros hatásai mellett. Bármily meglepő, erről Arany János is értekezik: „Míg napjainkban akármely silányság utat lelhet a sajtóba, vagy legalább írott betű segélyével fönnmaradhat, mint örökös hiba: ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy Isten szabad ege alatt hallgató nép visszautasítá, ami nem életre való; s ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, tovább adja, firól fira örökítse.”[7] Mondáink kiállták ezt a próbát. Legyünk büszkék erre az örökségre, forgassuk örömmel a gyűjteményt.

(Szépasszony dombja, Kárpátaljai történeti és helyi mondák, összeállította: Dupka György és Zubánics László, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2014.)

Jegyzetek:

[1] Vári Fábián László, Vannak ringó bölcsők (Kárpátaljai magyar népballadák és népdalok), Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2012., 10.

[2] Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése In. Sugaras utakon: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985), összeállította: Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985, 311.

[3] Ortutay Gyula, A magyar népköltészet In. A magyar nép, szerk. Bartucz Lajos, Budapest, Singer és Wolfner, 1943, 284.

[4] Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése In. Sugaras utakon: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985), összeállította: Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985., 310.

[5] Magyar Néprajzi Lexikon (III.), szerk. Ortutay Gyula, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987, 742.

[6] Bárdos József, Benedek Elek, a zseniális átdolgozó In. Elektronikus Könyv és Nevelés, Link: http://epa.oszk.hu/01200/01245/00044/bj_0904.htm

[7] Arany János Összes művei (XI.), szerk. Keresztury Mária–Keresztury Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 326.

(Megjelent: Együtt 2014/5)

Frontnapló-töredékek

70 éve elhunyt dédnagyapám,
Varga Árpád utász tizedes emlékére

 

Reggel úgy ébredtem, hogy a szám tele volt földdel. Azt rágtam álmomban, mint otthon a legfinomabb cukrot. Köpködtem, kimostam a számat. Egy újonc baka – nagyon visszataszító alak – vihogva mondta, hogy béküljek ki azzal a sárral, mert nem fogad be, hogyha úgy alakulna. Fogtam a kulacsot és lefröcsköltem a jéghideg vízzel, erre tovább vihogott. Igazán visszataszító alak.

***

Most nagyon sötét van. Egy pislákoló lámpa alatt írom ezeket a sorokat. Rosszul érzem magam. Nem vagyok beteg, nem fáj semmi, de rosszul vagyok. Talán azért, mert édesapámtól kaptam ma egy lapot. Míg ő bíztat, és azt írja, a mi bátorságunkon függ a Haza sorsa, én rettentően félek. Tegnap jött a hír (az árokban, mint a telefonon, úgy terjednek az újdonságok), hogy valaki megőrült az ezredünkben, és éjszaka agyonlőtte két barátját, meg egy zászlóst, meg saját magát. Húsz éves volt, és állítólag nagyon bátor. Azt mondták, egy hete kapott kisezüstöt valami őrjáratért. El is mehetett volna akkor, de maradt itt a fronton. Az őrmester szerint már abból is kitűnt, hogy hülye.

***

Ma különös dolog történt a táborunkban. Egy nadrágszíjjal hátrakötött kezű muszkát hoztak. Mindenki találgatta, hogy ki lehet. Hogyha kém, hát elég szerencsétlen. Oda állították a tolmács sátra elé, mi meg néztük, mint a legnagyobb látványosságot. Egyszer csak lecsúszott a nadrágja. A fél század vihogott rajta, csak úgy remegett a csupasz lába. Akkor jött az őrmester és elordította magát: Mit röhögtök, kutyák? Azt hiszitek, különbek vagytok? Erre igazán nem mertünk szólni semmit, mindenki ment a dolgára. Pedig ott volt mindenkiben a válasz: igen, azt hisszük. Nekünk eddig azt mondták.

***

Tegnap éjszaka olyan hideg volt, hogy egészen átfagytam. Az őrségben én voltam a soros, és majdnem elaludtam a posztomon. Napközben ez a táj olyan néma, mint nagyapám szája volt a halálos ágyán. Azóta se tudni, melyik fiára testálta a cséplőgépet. Itt, az erdőszélen a fákat sem hallani, egészen halottnak tűnik minden. Éjszaka aztán feléledt a környék, a legutolsó büdösbogár percegését is hallottam. Hangokat hozott a szél a muszkák tábora felől. Hol harmónikaszót, hol röhögést. Nagy honvágyam lett hirtelen. A nagy merengésben a lábfejem úgy megdermedt, hogy a váltásnál már alig bírtam vánszorogni. Keserves kis kályhánk van, de legalább annyira felengedett mellette a fagy, hogy aludni tudjak.

***

Ma egy erős rohamot vertünk vissza. Én egy rekvirált vízhűtéses géppuskával több muszkát nyuvasztottam ki, mint Napóleon. Andrást, aki otthon az osztálytársam volt, eltalálta egy golyó. Szegénynek nagyon vérzett a nyaka, de két szanitéc gyorsan elvitte mellőlem. Jó lehet neki, ő már biztosan valamelyik meleg kórházban pihen. Minket nagyon megdícsért a parancsnok úr. Hősiesen húztuk a ravaszt. Minden esetre azt is mondta, nehogy elhiggyük, hogy a Karácsonyt már otthon ünnepelhetjük. Azután sóhajtott, mondván: Hol van még a vége... Én nem tudom, hol a vége. Nekünk Moszkváig kell menni? Ezt akarom megkérdezni, mióta bejelentették, hogy nincs már hazai front. De még nem mertem, az őrmesternek különben sincs túl jó véleménye rólunk, nem akarom, hogy marhának nézzen.

***

Eltemettük a rohamban elesett bajtársakat, köztük szegény András barátomat is. Ő jó fiú volt, és békés, nem ártott volna senkinek. De itt ugye muszáj. A családja kap majd gyászjelentést, de úgy érzem nekem is írnom kell valami részvétnyilvánítást. Elvégre mellette voltam, mikor golyót kapott. Írni kell bátorságról, meg hazaszeretetről, hogy hős volt. Megnyugtató lehet ezt olvasni. A menyasszonyának pedig, hogy az utolsó gondolata is ő volt. Tudom, inkább arra gondolt utoljára, hogy pokolian fáj a sebe, és nem akar meghalni, de ez mégis csak megnyugtatóbb.

***

Egy újabb évet köszöntöttünk ebben a jégveremben, mégis ez volt eddig a legreményteljesebb, legfelhőtlenebb ünnepnapunk az árkokban. Nekünk hivatalosan még mindig nem mondtak semmit, de tudjuk jól, hogy az orosz cár lemondott, és valami bolsevikok ültek a helyére, akik velünk békét akarnak. Remélem, hogy ez mind igaz, és ennek az egész háborúzásnak vége lesz már. Bárcsak újra láthatnám végre drága szüleimet. Az ungvári fiúkkal minden este arról álmodozunk, milyen jó lesz újra magyar földön lenni. Ez tartja bennünk a lelket.

(Megjelent: www.szozat.org)

"...s egy reggel nem volt már Magyarország"

Magyar-Napló-február-II
A nemzeti sorskérdés és egyéni létértelmezés párhuzama Vári Fábián László Változatok a halotti beszédre című versében

Másodpercnyinek tűnő életünk helye a végtelen időben, és a létezés oka, értelme örök témája az irodalomnak. Az egyén számára fontos a múlt és a jelen összefüggése, a sorsszerűség kérdése. A legtöbb esetben pedig, ami fontos az ember számára, fontos az emberi közösség, például a nemzet, nemzetrész számára is. És igaz ez a kárpátaljai magyar közösségre is, hiszen ez a nemzetrész – folytonos fizikai és szellemi veszélyeztetettsége okán – önazonosságát, a szülőföldön való létezés jogát a múltban kutatja. Kovács Vilmost idézve: „…málló szirtbe temessetek, / fejem alatt korhadt nyereg, / két lábamnál lócsont sárgul – / ősi jognak bizonyságul…” (Verecke). Írásomban arra szeretnék rávilágítani, hogy Vári Fábián László Változatok a halotti beszédre című verse milyen olvasati lehetőségeket rejt a nemzeti, nemzetiségi és egyéni sors kérdéseinek vizsgálata során.

Penckófer János hívja fel a figyelmet tanulmányában arra, hogy Vári Fábián László munkásságának vizsgálatát „a költői személyiség”, a történelmi és társadalmi előismeretekkel bíró „szerző személye” és a „lírai én” keveredése teszi igazán izgalmassá. Penckófer szerint „…költeményeiben az(ok)on a hang(ok)on szólal meg a «lírai én», amely(ek)ben a nemzet(rész) egésze vélheti hallani a saját (történelmi) hangját.” Majd felteszi a választott témám szempontjából kitüntetett jelentőségű kérdését: „Tettenérhető-e az a szituáció, ahol «már» nem egyéni a probléma?”[1] Vélhetően nem érhető tetten, vagy legalábbis nem markáns választóvonalak mentén, hiszen egyén és közösség problémái egyszerre mutatkoznak meg a mesterien megszerkesztett, gazdag motívumvilággal árnyalt verssorokban.

A tanulmány szerzője idézi Görömbei Andrást is, aki szerint Vári Fábián László „igen kevés szavú költő”, [2] de helytállónak tűnik a gondolat továbbfűzése, amely megállapítja, hogy a szűkszavú kifejezésekből meglepően „expresszív erővel villan föl” [3] egy-egy költői kép. A szikár kifejezésmódot magyarázhatjuk többek között a költői pályán igazodási pontnak tekinthető és indító erejű népköltészet letisztultságával, a publikációs lehetőségek politikai okokból történt beszűkítésével a pályakezdés utáni évtizedekben, de – Bertha Zoltánnal egyetértve – azzal is, hogy „a cizellált, míves szó hatásába vetett hit” domináns szerepet játszik az életműben, ahol a mindenek felett álló „szépségigény az illúziótlan igazmondás szándékával mélyül és teljesedik”. [4]

Ha Pécsi Györgyi gondolatmenetét követjük, úgy tűnhet, „érvényes, saját jogú” költészetet csak úgy teremt az alkotó, ha levetkőzi „a népi, a nemzeti kisebbségéért felelősséget vállaló elkötelezett költő megtépázott és megviselt attributumait” [5]. Pedig ezt a költői szerepet, akár önként vállalt, akár a születés helye és a szocializációs közeg „szabta rá” az alkotóra, levetkőzni nem lehet. Álljon itt két gondolat ennek alátámasztására. Az első éppen Vári Fábián Lászlótól való – a költő Penckófer Jánossal folytatott beszélgetéséből idézek: „Az egyénnek […] többnyire alárendelt szerepe van a szűkebb és tágabb közösségi szintekkel szemben annak ellenére, hogy azok minőségi ismérvei (identitástudat, kultúra, gazdasági helyzet) elsősorban az egyes személyek, vagyis az «alapanyag» magával hozott értékeiből állnak össze.” [6] Vári Fábián ezt az „alárendelt szerepet” egyéni-személyes és alkotói mivoltában is vállalja, mint látható, társadalmi törvényszerűségnek tekinti, és verseinek többsége is erről a felelősségtudatról tanúskodik. A második gondolatmenet Kovács Vilmosé: „Egy közösség, ha magáénak tudja, szószólójának tekinti az írót, bizonyos esetekben kényes, de megkerülhetetlen közéleti feladatokat ró rá.” [7] Hogy Kovács Vilmos neve – társadalmi szerepvállalása által – milyen szorosan kapcsolódik a kárpátaljai polgárjogi mozgalom megszületéséhez, fölösleges bizonygatni. Egy közösség szószólójának lenni általában nem hálás (főként a rendszerváltás előtti években nem volt az), de az alkotó értelmiség számára magától értetődő feladatot jelent. A továbbiakban arra szeretnék rámutatni, hogy éppen a Változatok a halotti beszédre című vers, amelyben Pécsi Györgyi a „kárpátaljaizás” ellenében az „érvényes, saját jogú” költészet megteremtésének bizonyítékát látja, egyéb értékei mellett közösségi érvényű üzenetet hordoz: jelen van benne a XXI. századi nemzetféltés gondolata.

A vers jelentőségét az életművel foglalkozó szerzők mind elismerik és kiemelik. Papp Endre a költőről szóló monográfiájában „reprezentatív” alkotásként tekint rá, amely szerinte a „jövő antológiáiban” képviselni tudná Vári Fábián László líráját; olyan összegző versnek tartja, melyben „egy családtörténet keretében a lírikus pátriájának sorsa” [8] is megelevenedik.

„…mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” [9]– így zárja híressé vált regényét a Nobel-díjas Gabriel García Márquez. Az elemzett vers családtörténete persze merőben más, mint a Száz év magány témája, a Buendíák regényi keretbe foglalt históriája, mégis fontos párhuzam a családi sors és a közösség története közötti kapcsolat, valamint „a magvaszakadás, az elmúlás gondolatának nyomasztó jelenléte. Ezt a gondolatot nyugodt tárgyilagossággal fejti ki a regény narrátora és a versben szereplő lírai én egyaránt. Feltehetően a dél-amerikai regény világára utal a vers első sora is, hiszen nem véletlenül választja Vári Fábián a ledőlt büszke (család)fák virtuális élőhelyéül az amazoni erdők-et, az utalás pedig még direktebbnek tűnik, ha tudjuk, hogy az esőerdők fáinak valójában nincsenek is évgyűrűi. Márpedig a lírai én később „időutazásához” használja azokat.

Hogy a címválasztásban éppen a legősibb magyar szövegemlékünkhöz nyúl vissza a költő, nem meglepő, ismerve az életmű sűrítő képességét, mely a történelem, valamint a népi és a régi egyházi műveltség bevonásával magában egyesíti évezredes kultúránk gazdag motívumrendszerét. Ezen kívül egyetemes emberi értékeket is felmutat, a címben megjelölt Halotti beszéd és könyörgés teremtéstörténetének, valamint a vers első részében megjelölt bibliai Ábel alakjának mitikus világában a családfa már nem lehet csupán egy nemzetségé; az egész emberiséget szimbolizálja. Ezáltal pedig a végzetről szóló költői látomások is egyetemes érvényűek, apokaliptikus jövőképet vetítenek elénk.

Érdemes viszont azt is megfigyelni, hogyan reflektál a cím a klasszikus irodalmi hagyományokra, milyen kapcsolatban áll a mű Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor Halotti beszédével. „Hát miért vagyok én ennyire fontos?” – teszi fel a költői kérdést Vári Fábián László család és egyén, közösség és egyén konfliktusában, és szinte magától értetődően tárul fel Kosztolányi válasza: mert ő „milliók közt az egyetlenegy”, az egyszeri és megismételhetetlen gondolkodó entitás. Máraival pedig a hazából kitaszíttatott alkotó keserűsége, a szétszóródás, a nyelv- és kultúravesztés felett érzett bánatban rokonítja: „Négy apa után hárman maradtunk. / Félárbocon nevünk lobogója. / Jimmy Fébien fent Canadában, / s az ő öccsének sem lesz már utóda.”

A vers négy szerkezeti egységre osztható, melyeket a szerző arab számokkal jelölve választ el, és bár a címben megjelölt változatok kifejezés erős tagoltságot feltételezhet, azok tartalmilag mégis szorosan összekapcsolódnak, egy gondolatmenetet fűznek egyre tovább, jól felépített és megszerkesztett írásműről tanúskodnak. Az első rész „beszippantja” az olvasót a vers különleges dimenziójába, ahol az erdőirtás okozta környezetrombolás valósága egy transzcendens világgal találkozik. Felvezeti a vers témáját, és beemeli a költeménybe a családfa motívumát, ami a második részben válik különös fontosságúvá.

A második, leghosszabb szerkezeti egység az ősök felkutatásának és a nemzeti történelem fontosabb állomásainak a színhelye. Itt található a Penckófer János által feltételezett pont, amely közösségivé emeli az egyén emlékezetét. Papp Endre is megfigyeli, hogy az archaizáló elemek (tűzáldozat, ördögszegek) és a neologizmusok (computertomográf, gének) keveredése egyedi stílusértékkel rendelkezik, az idősíkok szinkróniáját eredményezi, ahol egyetlen lírai énben egyesül a múlt és jelen tapasztalata, a költői személyiség és a közösség emlékezete. Óhatatlanul idekívánkozik egy újabb idézet Márqueztől: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni” [10]. A nemzet, nemzetrész emlékezete maga a történelem, annak jelenetei (Penckófer szavaival élve) „expresszív erővel” villannak fel a versben.

A családfa történetének első, időben behatárolható alakja, mint Vári Fábián László írja, ős üköm nemzésképtelen öccse, akit „Bocskai vitézlő kapitánya”-ként említ a kétszázötvenedik évgyűrű környékén. Bocskai István a XVII. század elején uralkodott, ebből kiszámolható, hogy a szerző a családfa keletkezését, a család első emlékét az 1650-es évek környékére teszi. Egy nagy ugrással máris egy XIX. századi kolerajárvány idejében találjuk magunkat, amely megtizedelte a családot. A költő ezután apai nagyapjáról tesz említést, aki sok – „két fészakalja” – utódot nemzett, de a történelem viharai, a két világégés, az országcsonkítások a nemzetséget újra veszélybe sodorták. Így jutunk el napjaink siralmas állapotaihoz, ahol az atyafiság szentsége megbomolni látszik, és a világban szétszóródott rokonság sem viszi tovább a sok viszontagságot megélt család nevét. Ezt mutatja fel örökségül, végső számvetésül a vers ajánlásában említett Zoltán fiának a szerző: „Jöjj, fiam, lássad: így fest az ábra. / A históriák így érnek véget. / Az íveket az Úr angyala írja, / de sokra a Sátán lehel pecsétet.”

Változatok a halotti beszédre harmadik és negyedik egysége már a költői személyiség egyéni problémáit tárja elénk. Az előbbi a halál és az elmúlás borzalmaival szembenéző ember rémálmokkal terhelt keserű gondolatait jeleníti meg, míg az utóbbi egyfajta költői ars-poetica, az élet örömeihez ragaszkodó, a mulandó szépségek megörökítésére törekvő alkotó vallomása. Itt olvasható a lírai lélek fájdalomteljes átéléssel sújtó önkifejezésének legszebb leírása: „Ám mellkasom mélyén, ha reng a lélek, / mit a száloptikás kamera sem lát, / azt vérrel lehet csak… Ezért mártom / szívem falába olykor a pennát”. A költő lelke megremeg ugyan az elmúlás gondolatától, ám papírra veti élményeit, a fontosnak tartott értékeket, hogy azokat az utókorra örökítse. Ebben segíti Vári Fábián Lászlót írástehetsége, mely a kortárs magyar irodalom legjobbjai közé emeli őt.

Nemzetünk sorskérdése: hol van az utunk vége, beteljesedik-e a herderi jóslat? Úgy vélem, Vári Fábián László üzenete ebben az útkeresésben is közösségi érvényűvé emelkedik. Ha képesek vagyunk múltunk ismeretét, kultúránkat, értékeinket magas színvonalon átörökíteni az utókorra, hosszú ideig növekedhet még a magyarok nagy „családfája”.

Jegyzetek:

[1] Penckófer János. Emléklüktetés avagy a hűségre gondol egy kárpátaljai. Vári Fábián László költészete. In. Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Szerk.: Görömbei András. – Debrecen: Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2000 – 490. o.

[2] Görömbei András: Kisebbségi magyar irodalmak (1945–2000), Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2001, 324.

[3] Penckófer János: i.m., 493.

[4] Bertha Zoltán: Szépség és méltóság, Együtt, 2006/1., 52.

[5] Pécsi Györgyi: Olvasópróbák. = A „bajvívó vonulat örököse…” Vári Fábián László hatvan éves. (összeállította: Csordás László és Dupka György), KMMI-füzetek, Ungvár, 2011, 33.

[6] Vári Fábián László: Verset, ne ocsmány varangyot! (interjú, beszélgetőtárs: Penckófer János) = V. F. L.: Jég és korbács (versek 2002–2010), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2010, 85.

[7] M. Takács Lajos. „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták”. Dokumentumok Kovács Vilmosról, Alföld, 1989/6., 35.

[8] Papp Endre: Vári Fábián László, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2016, 178.

[9] Gabriel García Márquez. Száz év magány, Budapest, Magvető Kiadó, 1971, 373.

[10] Gabriel García Márquez. Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, Budapest, Magvető kiadó, 2008, 5.

(Megjelent: Magyar Napló, 2017/2)

Kaland

Képtalálat a következőre: „helikon kolozsvár”

 

Kaland

 

jáde-hold ül pihenni a hegyre

álmok borzolnak vizek menti nádat

szellemek járnak a szentélyben és egyre

mormolnak régi sintó imákat

 

madár az ágra hintázni jár

víztükörben lapul a csillagos ég

papírfalakon ki ajtót talál

nem szeretne elszunnyadni még

 

a járdaköveken új életre kel

a sötétben hullott szakura-bogyó

libbenve mentás illatot lehel

egy selyemtestű piros kimonó

 

ráncából lesz a padló legszebb éke

ha két árny hajnaltájt titkon összenő

a szétbomló konty vánkosra dől végre

s a látványtól elpirul az éppen felkelő

 

(Megjelent: Helikon 2016/6)

Recenzió Ármos Lóránd kötetéről

ŐSZ, IDEGENBEN

 

Képtalálat a következőre: „a kilternani ősz”

 

Ármos Lóránd Nagykárolyban született, Budapesten élő, immár háromkötetes szerző, akinek legújabb kötete A kilternani ősz címet viseli. Ennek verseit olvasva furcsa érzésem támad, és az lesz a benyomásom, hogy a költő nem verseket, inkább ciklusokat, sokkal inkább kötetet írt. Meglepő az erős alkotói tudatosság, amivel könyvét felépíti, és egységes, jól határolt tematikai íveket ír le.  Versei az otthonkereséssel járó vívódásoknak és egy mozgalmas életút állomásainak lelki aspektusait vizsgálják, hiteles és megszívlelendő üzenetet hordozva többek közt a mai fiatal és középkorosztály számára.

A kötet három ciklusra tagolt, és az első a Sirály címet kapta. A kötetrész verseinek legjellemzőbb motívuma az úton levés, a szabadság, a boldogulás, az otthon keresésének fárasztó dinamizmusa. Összességük bevezetője és egyben érzelmi konklúziója annak az életútnak, aminek egyes emlékeit a szerző a következő két ciklusban foglalja versbe. A szabadságvágy (egyéni és művészi) megfogalmazása fontos szerepet kap itt, és bár a téma veszélyes a nehezen elkerülhető közhelyek miatt, a fogalom megszemélyesítésével meglepően erős, kifejező sorokat produkál a szerző: „Szabadság, drágám, indulhatunk! / Az út, amit veled bejárok / – vége a mellébeszélésnek –, / izgatóbb, mint a változások.” (Eljön a nap); „mert a szabadság szép szerető, / és nincs más boldogság, csak a teste.” (Nem bánok semmit). A fejezet címadó költeményében pedig Ármos Lóránd a madarak szárnyalását, pontosabban a sirályt választja a fogalom szimbólumául. Ezzel mély irodalmi hagyományokhoz nyúlik vissza, gondoljunk akár Baudelaire Albatroszára, Csehov Sirályára, vagy – Ármoshoz időben és térben is közeledve – Kányádi Sirálytáncára. Különös érvényt szerez a kötetrész verseinek az a költői attitűd, amely intenzitásával nemcsak nagy bizonyossággal állítja igazát, de egyenesen kinyilatkoztat: „Eljön az ideje a megtisztulásnak.”, „A szabadságnak malmai vannak, / azok forgatják a legszebb meséket.” (Eljön a nap); „Az újrakezdésnek is van romantikája: / az ígéret földjén bármi megterem.” (Az újrakezdés romantikája).

A kötet második ciklusa A kilternani ősz címet viseli, az itt szereplő versek jellemzője, hogy mindegyikük a szerző Írországban töltött éveit idézi. A versnyelv melankolikusabbá és prózaivá válik, a táj- és helyzetleírások már nem minden esetben férnek kötött strófai szerkezetbe, megjelenik a szabadvers. Az előző kötetben, az Apám a Holdigban külön kötetrészt kapott szerelmi tematika itt már csupán két vers erejéig bukkan fel (Nadin dalokat, Zs. van), a magányérzet kap nagyobb hangsúlyt, és a környezettől való elidegenedés. Jó példája ennek a Harmincöttel című vers, melyben az évek múlásával és a szingli-lét kilátástalanságával szembesülő szerző rájön: az idegen tájon legfeljebb a boldogulást találhatja meg, de nem a boldogságot.

Az emlékeid pelyhes dunnák nevet viseli az utolsó kötetrész, és a címadó vers kapcsán szeretnék kitérni Ármos egy érdekes címadási technikájára például azért, mert az pályakezdő költők gyakori problémája szokott lenni. A szerző úgy emel ki a vers kontextusából névadási céllal szintagmákat, mondattöredékeket, hogy azok értelme megváltozik és többletjelentéssel bírnak. Az előbb említett címet a következő mondatból emeli ki: „Az emlékeid pelyhes dunnák / alatt szuszognak, hagyd aludni őket.” És így jár el a következő vers esetében is: „Nadin dalokat írt, / énekelt, és várt rám.” (Nadin dalokat).

A harmadik ciklus darabjai az emlékezés verseinek nagyon szép példái, és bizonyítékai annak, hogy a természetközelben szocializálódott lélek nem urbanizálható. Az élet forgatagában megfáradva a szerző emlékei közt kutat, és ilyenkor lírai énjét a gyermekkor idealizált vidéki környezetébe helyezi. Nem véletlen, hogy a kötetben legtöbbször, szám szerint hétszer előforduló motívum a kert, illetve hat alkalommal szerepel benne a rét, mint az emlékezés virtuális közege. A ciklus formailag is sokszínű, kötött versszakok és szabadversek váltják egymást (a Hallgat a károlyi állomás című költeményben a központozást is elhagyja), valamint a Bácskai hexameterek szabályos hatmértékű soraival Ármos Lóránd bizonyságot tesz arról, hogy az antik formákat, az időmértékes verselést is jól ismeri. Ebben a fejezetben, a Kertet című műben folytat a szerző dialógust két pályatársa, Farkas Wellmann Éva és Bálint Tamás egy-egy verssorával, azokkal foglalva keretbe költeményét. Így pedig – szándékosan vagy sem – megkönnyíti az elemző számára saját maga elhelyezését az erdélyi irodalom fiatalabb, a kétezres évek után az Erdélyi Híradó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában jelentkezett szerzőinek sorában.

Elek Tibor egy 2009-ben elhangzott előadásában, mely az erdélyi irodalomról szólt, kifejtette, hogy – többek közt – Ármos Lóránd esetében is tart attól, hogy nem lesz képes kivonni magát a sorozatszerkesztő Orbán János Dénes „részben felszabadító, inspiráló, részben megkötő hatása alól”, és úgy tartja, a szerzőnek „kifejezetten küzdeni kell(ene) a saját, szuverén költői világ megteremtéséért.”[1] Azt gondolom, Ármos Lóránd kiérdemelte ezt a szuverenitást, hiszen A kilternani ősz letisztult nyelvezetű, megkapóan szép verseivel érvényes, saját jogú költészetet teremtett, ami egyéni színt és értéket képvisel a sokszínű rengetegben – kortárs magyar irodalmunkban.

 

 

(Ármos Lóránd, A kilternani ősz, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.)

(Megjelent: Helikon 2017/11)

[1] Elek Tibor. Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben. In. Elek Tibor. Állítások és kérdések. – Budapest: Kortárs Kiadó, 2012 – 38.o.

Színház

Színház

Emberek, Színház, Monológ

Köpenyét a fogasra dobta. Nyakkendőt kötött. Bezárta rendelőjét és kifelé menet még a bágyadt nővérkékre köszönt. Kivette a zsebéből a meghívót. Összegyűrődött.

A színházban épp a főpróbát tartották. Színpad. Vizeslavor. Műanyag kés. Kis pénz, kis díszlet. A színész eljátsza, hogy nem izgul.

A kocsija begördült a parkolóba. „Esztétikai élményre vágyik”. Előre nem ül, mert a hangfalak megsüketítik. Inkább középtájt, onnan jól lát és a nyugdíjasok sem takarnak.

Elhúzzák a függönyt. Színpad, vizestál, konyhakés. A színész szótlanul bejön, törökülésben a vizestál felé görnyed. Felvágja az ereit és kézfejét a langyos vízbe ereszti. Nyög, aztán eldől. Csend és döbbenet. Érkezik egy SMS. Susogás: – Mondtam, hogy vedd le a hangot. Valaki elkezd tapsolni. Aztán az egész nézőtér tapsol. Vastaps. Álló taps, ujjongás.

Felszalad a színpadra. Rutinosan pulzust keres. – Meghalt! Meghalt! Őt is megtapsolják.

Egy producer a színigazgatónak épp turnét ajánl. Elfogadja. Végülis elég nagy a társulat.

(Megjelent: Együtt 2011/1)

Versek: Lombok alatt, habok fölött, Amit nyárnak hívtunk

Képtalálat a következőre: „együtt 2013/6”

 

Lombok alatt habok fölött

S. Quasimodo emlékére

 

Emlékszem még Balatonfüredre

és az antik istenek kezéből

ömlő nyárra

hogy Vergiliusnak jó volt a kedve

s az ívelt sétány ezer mosolyára

 

Hogy ott én egykor kibékültem

e megunhatatlan

földi léttel

s a kínért mitől menekültem

Füred volt az elégtétel

 

Ahol felhő-sárkányt ereget az ég

feszült zsinórai selyem

napsugarak

jaj nem látott Palermo se még

oly bájokat mint az ottaniak

 

Most újra a lombok alatt időzöm

Füred áldás és béke

– mi amore

gondolkodom a letűnt időkön

és Tihanyt nézem ahogy Tagore

 

 

Amit nyárnak hívtunk

 

este már bezárom az ablakot

leszokom a gondolatról

hogy alatta állsz

és lassan nem érzek már semmit

(csak fejfájást és ízeket)

 

nehézkes keserű

könyv- és sörvégekből tudom

hogy minden véget ér

most egy újabb elszalasztott lehetőség

amit tegnap még nevetve

nyárnak hívtunk

 

(Megjelent: Együtt 2013/6)

Bemutatkozás. Kárpátaljai portré: interjú Marcsák Gergellyel

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként” – Kosztolányi Dezső szavai jutnak eszembe, ha kedves barátomra, Marcsák Gergelyre gondolok. Magyartanár, irodalmár, zenész, mesemondó… A magyar kultúrát őrzi, ápolja, műveli a tőle telhető legszebb módon.Kárpátaljai portré sorozatunkban ma őt ismerhetjük meg.

marcsak_gergely_04

– Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!

– Marcsák Gergely vagyok, 25 éves. 1990. február 23-án születtem Kincseshomokon, és azóta is itt élek szüleimmel. Az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola szervezőpedagógusaként dolgozom. Tagja vagyok a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak.

– Hol kezdted el tanulmányaidat?

– Az általános iskola kilenc osztályát szülőfalumban, a Homoki Általános Iskolában végeztem. Ezután kerültem Ungvárra, az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskolába. A bátyám is ide járt, nyilvánvaló volt, hogy én is itt érettségizem. Nem voltam kiemelkedően jó tanuló, de a magyar nyelv és irodalom tantárgyakat nagyon szerettem, valamint általában a versmondó és szépkiejtési versenyeken is jó eredményeket értem el.

– Az iskola befejezése után az UNE magyar szakára jelentkeztél. Miért épp emellett a szak mellett döntöttél?

– Épp a humán tantárgyak iránti fokozott érdeklődésem, és nem utolsósorban a természettudományokhoz való tehetségem hiánya vezetett el az egyetemhez. Érettségizőként az utolsók közt voltam, akik még kicsúsztak a kötelező külső független tesztelés „áldásai” alól, diákként pedig az elsők közt, akik átélhették a Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kar létrejöttét az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Sokan mondták, hogy bölcsész diplomával biztosan nem tudok majd semmit kezdeni, én mégis jó döntésnek érzem ezt a választást. Ma sem döntenék másként.

– Az egyetem befejezése után hol helyezkedtél el?

– A magyar nyelv és irodalom szakos diplomámmal kapcsolatos negatív jóslatok esetemben szerencsére már az ötödik évfolyamon érvényüket vesztették. A Daykában, az alma materemben megüresedett egy magyartanári hely, és az igazgató éppen rám gondolt. Ezt rögtön el is vállaltam. Már több mint három éve dolgozom ott, és nagyjából egy éve vagyok az iskola szervezőpedagógusa. Szeretem a gyerekekkel folytatott munkát, sok kihívást és rengeteg örömöt találok benne.

– A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagja vagy. Már sokkal korábban is küldtél írásokat az Együtt folyóiratba. Mióta írsz?

– Az első próbálkozásom az Együttben való megjelenéssel még tíz éve történt. Amatőr, gyerekkori, publikálásra még nem érett versek voltak ezek, de szerencsére értő, jó kezekbe kerültek. Azóta is büszkén őrzöm a Nagy Zoltán Mihálytól akkoriban levélben kapott útmutatást és tanácsokat. Végül 2010-ben láthattam viszont a verseimet az Együtt lapjain, amit aztán több publikáció követett, a Partium folyóiratban is. Tavalyelőtt napvilágot látott a kárpátaljai pályakezdők antológiája, a Szárnypróba, ezután nem volt megállás a fiatal nemzedék tagjainak közeledésében. Az antológia szerzői köréből kinőtte magát a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság, melynek műhelyében már több mint egy éve tevékenykedünk, formálódunk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebbe a csoportba vezérelt a sors.

– Milyen műfajokban alkotsz?

– Kezdetben csak versekkel foglalkoztam, de hamarosan ismerkedni kezdtem a rövid, tömör prózai megnyilatkozás lehetőségeivel is. Egy adott mű születésekor befolyásoló tényező az aktuális téma műfaji korlátok szabta kifejthetősége. A megfelelő hatás, a mondanivaló érzékletes átadása mindig mást követel. De a műfaji sokszínűség mellett hiszek a művészetek egymást erősítő szinkretizmusában is. Ahogy az ősközösségek a zene, a szöveg, a tánc kultikus varázserejében hittek, úgy merülhettek el például az avantgárd rajongói is egy képzőművészeti kiállítás zenével és szövegekkel kísért kavalkádjában. Izgalmasnak tartom ezt a vegyítést. Mindig örülök is, ha barátaink, az ArtTisza Művészeti Egyesület tagjai felkérnek egy-egy kiállítás megnyitóján való zenés szereplésre. Legutóbbi próbálkozásom pedig az volt, hogy egyik versemhez egy kezdetleges animációt készítettem, ami, nagy örömöre, sokak véleménye szerint erősítette a költemény üzenetét.

– Jól gitározol és énekelsz. Számos rendezvényen léptél már fel verses megzenésítésekkel. Mióta zenélsz? Kiknek a műveit zenésítetted már meg?

– Tizedik osztályos koromban kaptam születésnapomra egy klasszikus akusztikus gitárt, és azóta is ezt a hangszert nyúzom, nagyon megszerettem. Azóta valóban sok alkalommal sikerült kárpátaljai és anyaországi közönség előtt is játszanom. Az emberek szerencsére általában befogadóak a megzenésített versekre. Legutóbb február 19-én a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tarthattam élő irodalomórát, ahova a líceum irodalomtanára, a szintén KVIT-tag költő, Pák Diána hívott meg. Nincs túl sok megzenésítésem, Lőrincz P. Gabriella, Bakos Kiss Károly és Tárczy Andor versét zenésítettem meg eddig, illetve egy szibériai lágerballadát Dupka György gyűjtéséből. Nem egyszerű munkafolyamat ez, igazán elmélyült, a líra és a hangszer összehangolásával töltött pillanat eredménye.

marcsak_gergely_03

– A magyar nyelv napja tiszteletére rendezett ünnepi gálán is részt vettél tavaly. Oda hogyan és miként kaptál meghívást? Mit adtál elő?

– Nemrégiben valóban nagy megtiszteltetés ért, amikor a MÉKK közvetítésével meghívást kaptam az Anyanyelvápolók Szövetsége által 2014. november 11-én a magyar nyelv napja alkalmából rendezett gálaestre. A feladat nagy felelősséggel járt, mesemondóként kellett bemutatnom az Ung-vidéki tájnyelvet, és képviselni Kárpátalját ezen a nívós eseményen. Bár a mindennapokban nem használom, mégis elevenen él bennem a szülőföldem népnyelve, az a nyelvi közeg, amiben felnőttem. Ezért mertem vállalkozni erre a nagy feladatra, aminek köszönhetően olyan kiváló és elismert népművelők mellett léphettem színpadra, mint például Toldi István, a vajdasági mesemondó, háromszoros vajdasági mesefa díjas, a népművészet mestere, a magyar kultúra lovagja. A gálaesten egy Sándor László által 1959-ben Kígyóson gyűjtött népmesét mondtam el, melynek a címe Az állatok nyelvén értő ember.

– Mit jelent számodra Kárpátalja?

– Kárpátalja a szülőföldem, mely az otthont, egy-egy utazást követően a hazatalálást jelenti számomra. Ezer szállal kötődöm hozzá, és nem szeretném hosszabb időre elhagyni. Az, hogy Kárpátalján magyarnak születtem, egyfajta hivatástudatot is adott nekem. Meggyőződésem, hogy nélküle nem lennék ugyanaz, aki most.

– Mik a jövőbeni terveid, távlati céljaid?

– A legközelebbi célom, hogy a Debreceni Egyetemen PhD-hallgatóként folytathassam irodalomtudományi jellegű tanulmányaimat. A szépirodalomban pedig szeretnék tovább fejlődni. Remélem, nem kell sokat várni arra, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű anyag álljon össze egy önálló kötet megjelentetéséhez.

– Mivel most lesz a születésnapod, ezért Istentől megáldott boldog születésnapot és sikerekben gazdag életet kívánok neked magam és a szerkesztőség nevében is!

Pusztai-Tárczy Beatrix

(Megjelent: www.karpatalja.ma)