Hagyomány és folytonosság (recenzió)

Dupka György Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján című új könyve vidékünk eddigi legteljesebb, a tágabb értelemben vett irodalmi életet bemutató munkája. A szellemi kultúra irodalmi ágának történetét felvázoló mű a mai Kárpátalja területéhez köthető alkotókat és művelődési eseményeket tekinti át a középkortól napjainkig. Ma, a szélsőségesen nacionalista felhangoktól sem mentes, szigorú nyelvtörvénnyel fenyegető hivatalos kijevi politika idején különös fontosságú dokumentuma ez a könyv a régiónkban születő magyar szellemi élet hagyományainak és jogfolytonosságának igazolására.

Azért is egyedülálló ez a munka, mert a szerzőnek soha nem látott mennyiségű adatot sikerült összegyűjtenie irodalmunkról. Számtalan szerző, alkotás, antológia, kiadó, irodalmi társaság, fórum neve és a fontosabb dátumok által nyerhetünk teljesebb képet a régió szellemi életéről, amelynek változásait, alakulását a történelmi kontextusba helyezés segít megérteni. Az alapos munka bizonyítéka továbbá olyan jelentős magyar írók, költők említése is, akiknek vidékünkkel való kapcsolatáról sokszor az irodalomkedvelő, a téma iránt érdeklődő közönség sem tud. Dayka Gábor és Szabó Dezső neve és ungvári kötődéseik sokak által ismertek, de meglepő lehet Jókai Mór, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc vagy Németh László említése a szövegben. Tartalmaz még a kiadvány egy 1918-tól napjainkig terjedő irodalmi eseménynaptárt, valamint az Intermix Kiadó kiadványainak teljes katalógusát.

A fejezetekben meglepő irodalmi és történelmi tények szerepelnek, érdekfeszítő leírások által tudhatja meg az olvasó, hogyan született a királyházi Nyalábvárban az első magyar nyelvű részleges bibliafordítás, mikor és hogyan ihlették meg szülőföldünk tájai, nevezetes történelmi helyszínei Gvadányit, Kölcseyt, Petőfit vagy Krúdyt. Különösen érdekes leírás tanúskodik arról, miként használta fel a szovjet vezetés az 1956-os forradalom leverése idején a kárpátaljai magyar értelmiséget saját céljai elérésére, a szocialista rendszer visszaállítására Magyarországon. Meglepő lehet például, hogy Kádár János november 1-i „szolnoki rádióbeszédét” Ungvárról sugározták, annak szövegét pedig ungvári újságírók (Lusztig Károly, Balla László) fordították és szerkesztették.

A könyv megjelenését láthatóan a forrásanyagok komoly gyűjtése előzte meg. Fontos eredmény az idézett tanulmányok és a hivatkozások között összegyűjtve látni a legjelentősebb kárpátaljai irodalom- és helytörténészek (Lehoczky Tivadar, Váradi-Sternberg János, Keresztyén Balázs, S. Benedek András stb.) cikkeit, amelyek különböző, ma már nehezen hozzáférhető kalendáriumokban, almanachokban, folyóiratokban jelentek meg. Megjegyzem, ezek tanulmányozásához és az átláthatóság kedvéért bekerülhetett volna a könyv végére a felhasznált irodalmak jegyzéke. S ha már a forrásanyagokról esett szó, a könyv a XX. század előtti történelmi események, személyek kapcsán többször utal, hivatkozik a Wikipédia valamely szócikkére, ez pedig tudományos munkák esetében kerülendő gyakorlat.

A kiadvány erényei közt említhető, hogy tartózkodik a szubjektív véleménynyilvánítástól, nem mond irodalmi értékítéletet. Ha azok kimondását a közérthetőség és a történelmi hűség megkívánja, szakmabeliek, irodalomtörténészek munkáit idézi. Különösen kiemelendő ez az elfogulatlanság annak tudatában, hogy a könyv szerzője ott volt a hatvanas években magára találó önálló kárpátaljai irodalom bölcsőjénél, és azóta is irodalmi életünk személyes résztvevője, alakítója. Még az ezredforduló táján korábbi írótársaitól elhidegült, és többek közt Dupka Györggyel vagy Nagy Zoltán Mihállyal vitákat kezdeményező Balla D. Károly is üdvözli ezt a tudományos objektivitást (a saját személyére vonatkozó fejezetek példáján), a kiadványt pedig „hasznos könyvnek tartja”.

Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján egy olyan nagy ívű kutatás eredménye, ami felvázolja mindazt a hagyományt, törekvést, ismeretanyagot, amit a kárpátaljai magyar irodalom ma magáénak tekint. Biztos vagyok benne, hogy fontos kiindulópontja lesz a további hasonló kutatásoknak, de ajánlható a szűkebb hazájukat jobban megismerni vágyó kárpátaljai magyaroknak, és bárkinek, akit érdekel nemzeti kultúránknak eme kevéssé ismert szelete. Olyan nagy hagyományú műveltséget mutat be a könyv, amire bátran büszkék lehetünk. Különösen áldásos kezdeményezés lenne a mű lefordítása a velünk élő többségi nemzet nyelvére, hiszen ez a kiadvány nagy fegyvertény lehetne a vidékünkön született magyar nyelvű szellemi értékek fontossága mellett a nyelvhasználatunkért, a megmaradásért folytatott harcban.

(Dupka György, Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján, Kultúrtörténeti vázlat, az írástudókat adó táj kulturális jellegzetességei, kortárs írók, irodalmi életet generáló intézmények adattára, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2017.)

Különjárat

Különjárat

 

Este ma is buszra szálltam,

s én lettem a busz maga.

Meglepő, hogy fájni kezdett

hatvan utas bánata.

 

Nagy, vonagló embermassza

káromkodik, epét hány.

Körbezár és elaltat a

bűzös oxigénhiány.

 

Öt perc csak az állomás, de

eldöcögünk holnapig.

Kit érdekel, bármelyikünk

mit akar, vagy hol lakik?

 

Nyomorunk már senki gondja,

a menetdíj életünk.

Mind egymással takarózunk.

Tudjuk, hová érkezünk.

 

(Megjelent: Együtt. 2015/1)

Csoda, hogy van még, akit az irodalom is foglalkoztat

Az 1990-ben Kincseshomokon született és a mai napig Kárpátalján élő Marcsák Gergely tevékenyen kiveszi részét a helyi irodalmi életből, tagja a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, verset, prózát, kritikát ír, gitáron játszik. Anyanyelvről, Kovács Vilmosról és kötettervről is kérdeztük.



– Az írás mellett tanárként dolgozol. Milyen tapasztalatokról tudnál beszámolni, mennyire nagy rajtad a felelősség és a nyomás?

– Csak dolgoztam. Öt évet töltöttem az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában, ahol magyartanár és szervezőpedagógus voltam 2016 szeptemberéig. Jelenleg PhD-hallgató vagyok a Debreceni Egyetemen. A munka persze felelősséget jelentett, hiszen nagy múltú tanintézményről van szó, ami az egyik fontos „végvára” a magyar ajkú értelmiség képzésének a régióban. A nyelv és irodalom tanítása, azt hiszem, nem jár sokkal több nehézséggel, mint bármelyik más (akár anyaországi) középiskolában. A szervezőpedagógusi állás viszont szerteágazó oktatói, nevelői és koordinációs tevékenységet, alacsony fizetést és hosszú munkaidőt jelent.

– Az ottani közegben a magyar nyelv szerepe felértékelődik? Hogyan viszonyulsz az anyanyelvedhez?

– Kisebbségben mindig felértékelődik a nemzeti kultúra és annak legfőbb hordozója, a nemzeti nyelv. Nem csupán egyszerű megnyilatkozási eszköz, hanem a megmaradás, az együvé tartozás bizonyítéka. Számomra is nagyon fontos az anyanyelv, ma is gyakran meglepődöm a gazdagságán, vagy eddig észre nem vett belső összefüggésein. Korábban elragadtattam volna magamat olyan kijelentésre, hogy a legszebb nyelv, de ez egy nagyon szubjektív és megfoghatatlan állítás. Az ukránok például a legdallamosabb nyelvnek tartják a sajátjukat, míg az én fülemnek egyáltalán nem az.

Bevallom, Kovács Vilmos neve addig semmit nem mondott, amíg meg nem tudtam, hogy létezik a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság és jobban utána nem olvastam a költőnek. Az ő munkássága miért fontos számodra?

– Kovács Vilmos jelentős alkotó helyi és összmagyar viszonylatban egyaránt, ehhez képest pedig méltatlanul kevesen ismerik még a szülőföldjén is. A Verecke című versét például bátran nevezem világirodalmi rangúnak. Írt egy regényt Holnap is élünk címmel, ami hűen adja vissza a régió hatvanas éveinek hangulatát, foglalkozott nyelvtörténeti kutatásokkal, ráadásul az ő társadalmi szerepvállalásából nőtte ki magát az a polgárjogi mozgalom, aminek köszönhetően ma létezik magyar intézményrendszer Kárpátalján. A társaságunk névválasztási motivációja is kettős: egyrészt követendőnek tartjuk az ő szakmai és erkölcsi örökségét, másrészt szeretnénk rá felhívni a figyelmet, amerre járunk. Amint a kérdésedből kiderült, ez sikerül is.

– Mit gondolsz, ha egyik napról a másikra megszűnne létezni a kárpátaljai magyar irodalom, a veszteség, ami utána keletkezne, komoly lenne a magyar irodalom egészét véve?

– A létében folyamatosan és egyre inkább veszélyeztetett kárpátaljai magyarság tömeges elvándorlását figyelembe véve szinte csoda, hogy van még olyan, akit a napi megélhetési gondok mellett az irodalom is foglalkoztat. Nem vagyok elfogult, tisztában vagyok a kárpátaljai magyar irodalom érdemeivel és gyengébb teljesítményeivel is, de tudom, hogy születtek, és ha minden jól megy, születni is fognak itt fontos alkotások. A kérdés nehéz, mert vizsgálhatnánk ugyanezt a magyar és világirodalom viszonylatában. Biztosan óriási veszteség lenne, de hogy a magyar remekírók kinek és mennyire hiányoznának a világban, szerintem megjósolhatatlan.

– Tervezed-e az első köteted megjelentetését, mikorra várható, és van-e ötleted arra nézvést, hogyan jusson el majd a könyv híre Magyarországra is?

– Egyre többször gondolok a saját kötet összeállítására, de sajnos még mindig nincs elegendő anyagom hozzá. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több lehetőség kínálkozik, ha a kézirat mégis összeállna, örömmel jelentetné meg a Dupka György vezette ungvári InterMix és az az Előretolt Helyőrség Íróakadémia is, aminek idén májustól tagja lettem.

– A napokban a sajtóban magyarellenes szólamokról lehetett olvasni. Mennyire gyakori mindez, hatással van-e a magyarok és ukránok közötti együttélésre, vagy csak szimpla provokáció?

– A tapasztalataim alapján a tévében nagyjából havi, internetes portálokon pedig heti rendszerességgel jelennek meg olyan összeállítások, amik arról próbálják meggyőzni a többségi nemzetet, hogy a csekély és egyre fogyó magyar lakosság a több mint negyven milliós Ukrajna fő ellensége. Ezek általában szeparatizmust kiáltanak csak azért, mert őrizni próbáljuk a magyar kultúrát, emléket állítunk történelmünknek, ragaszkodunk nemzeti jelképeinkhez. Szerencsére a velünk élő ukránok és ruszinok többsége ezt nem veszi komolyan, de mint minden provokáció, veszélyt jelent. A parlament előtt van például a magyar nyelvű oktatást ellehetetlenítő törvénytervezet. Én nem láthatom át, kinek áll érdekében ez a hangulatkeltés, de ha így folytatódik, a jelenleginél is nehezebb idők elé nézhetünk. Még jó, hogy a kárpátaljai ember alapvetően optimista.

– Nem úgy, mint a magyarországi magyarok. Semmilyen körülmények között nem hagynád el végleg Kárpátalját?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretném elhagyni Kárpátalját. Lokálpatriótának tartom magam, de az elveket felülírhatja a józan ész. Ha ennek a kis nemzetrésznek végképp elveszik a lehetőségét a boldoguláshoz, vagy ha még inkább elmérgesedik a kelet-ukrajnai konfliktus, és kézbesítik a katonai behívómat, valószínűleg kénytelen lennék magam mögött hagyni a szülőföldet. Persze nagyon remélem, hogy ez nem következik be.

Ayhan Gökhan

(Megjelent: www.konyvkultura.kello.hu)