Fekete-Tisza

 

Hajam még őrzi, tartja híven

az éj fejemre hullt színét,

és vért szivattyúz gyönge szívem.

Ne tartsatok hát gyászmisét,

 

mert élünk. És ahol az úton

a két folyónak násza vár,

a Mármaros engem s a húgom

sziklái börtönébe zár.

 

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Hasamban hordom szégyenemre

oláh zsiványok gyermekét.

Üt-rúg, amint az apja tette,

és gyűlölet feszíti szét.

 

A magzatvízben úszva érzi,

hogy engem verni, ölni kell.

A vére bűnre így vezérli

csöpp karját, mellyel más ölel.

 

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Ezért, hogy könnyem árja lassan

folyóvá duzzadó kis ér,

mit vészes örvénylő alakban

halál és gyász együtt kísér.

 

Ha sodra falvatokra téved,

s habján a házatok lebeg,

ha benne ér egy élet véget,

bocsássatok meg, emberek.

 

Mert elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Jó vándor, kérlek, hogyha egyszer

Királyházára visz utad,

a régi várhegyet keresd fel,

mert ott alusszák álmukat,

 

kik engem holtig visszavártak,

megtébolyult apám s anyám.

Sírjukhoz éjjel lépni bátrak,

súgjátok nékik: él a lány.

 

De elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s hozzájuk átevez.

 

(Megjelent: Előretolt Helyőrség Irodalmi Melléklet, 2018. január 6.)