A sztálini elhurcolások

témája

irodalmunkban

 

Fontos, hogy a sztálini deportálások tényét nemcsak történelmi, hanem irodalmi szempontból is bemutassuk, hiszen a téma irodalmi interpretációjának jellemzése annak köztudatban elfoglalt helyét is jól szemlélteti.

 

Kárpátalja magyar lakosságát sajátos identitás jellemzi, ami hosszú történelmi folyamatok során alakult ki. Világszemléletünk alakulásában az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy közösségünk több sorsfordító jelentőségű traumát élt már át. A kárpátaljai magyarok sorsát a terület hovatartozására vonatkozó XX. századi embertelen politikai döntések pecsételték meg. A folyamatos változásokat, és az ebből eredő állandó létbizonytalanságot jól példázza a terület hivatalos elnevezésének folytonos változása is. Erről Pilipkó Erzsébet identitásról szóló munkájában így ír: „Az elmúlt majd nyolc évtized során többféleképpen nevezték: a Károlyi-kormány alatt Ruszka Krajnának, Trianont követően, a „cseh időben” Ruszinszkónak, Podkarpatszka Rusznak, Ruténföldnek, Podkarpatyijának, a Volosin-féle ukrán bábállamban Karpatszka Ukrajinának, a Horthy-kormány idején Kárpátaljának, 1945 után hivatalosan Kárpátontúli területnek, a mindennapi szóhasználatban azonban továbbra is Kárpátalja maradt.”[1]

 

Közösségünk és szűkebb pátriánk önálló története a trianoni döntéssel, Kárpátaljának a fiatal csehszlovák államhoz való csatolásával kezdődik. Az új intézményes keretek között fontos volt az irodalmi és kulturális élet újraszervezése, melynek bizonyítéka többek közt az az antológia-sorozat, ami Nyitrán látott napvilágot, és a Szlovenszkói magyar írók antológiája címet viseli. A kiadványban a szépirodalmi művek előtt tanulmányok is olvashatók, melyek rálátást engednek a kor társadalmi-kulturális problémáira. Krammer Jenő tanár, író tanulmányában a szlovenszkói magyar irodalom lélektani aspektusaival foglalkozik, és munkájában ma is aktuálisnak tűnő jelenségekre hívja fel a figyelmet: „a szlovenszkói magyar szellemi élet, tehát az irodalom is lélektani szempontból rendkívül bonyolult képlet: sokféle erő tör egymásra benne, s csak azok kiegyenlítődése teremtheti meg az egészséges, alkotó jövőt. Európa és magyarság, állampolgárság és nemzetiség, város és falu sokszólamú vitája egyezkedik benne, keresi a közös nevezőt.”[2] Európa és magyarság, állampolgárság és nemzetiség – gondoljunk bele, talán más megközelítésben, de ezek a fogalmak ma is meghatározzák a közbeszédet.

 

A csehszlovák időszak után egy rövid fellélegzést követően Kárpátalját 1945-ben csatolták hivatalosan is a Szovjetunióhoz. A sztálini kommunista vezetés véres bosszút állt a helyi magyar lakosságon, és ennek következményeit máig a kárpátaljai magyarok legnagyobb tragédiájának és kollektív traumájának tekintjük. Az 1991-ben megjelent Évgyűrűk kiadványban szerepel egy Csatáry György-cikk, melyben ezt írja a szerző: „Úgymond három napi helyreállítási munkára hívták be a férfilakosságot 18-tól 50 éves korig, amit később hadifogságra változtattak. A mit sem sejtő emberek tiltakozás nélkül fogadták a hírt, bevonultak. Embertelen körülmények és kegyetlen bánásmód fogadta őket már a szolyvai, a szambori és a szánoki gyűjtőtáborokban. A megpróbáltatásokat sokan nem élték túl”.[3] Mint a rendszerváltás utáni első e témában megjelent publikációk egyike, irányt mutat a kutatásban, megfogalmazza, hogy érdemes lenne az egykori táborok helyszínén, illetve a 4. ukrán front hadműveleti levéltárában vizsgálódni. Ez azóta megtörtént, a legtöbb kutatást Dupka György végezte, aminek sok tényfeltáró kiadvány lett az eredménye. De vajon miként jelenik meg ez a közösségi trauma irodalmunkban?

 

Az 1943. május 15-én megjelent Magyar Csillagban Illyés Gyula, Márai Sándor, Veres Péter, Tamási Áron és más szerzők közös vallomást intéztek az olvasókhoz, melynek fontos tétele a következő: “irodalmunk történetéből is úgy ismeretes a magyar író, mint nemzetének lelkiismerete”. A lelkiismeret pedig őszintén vall mindenről, ami körülvesz bennünket, ami a lelkünket nyomja – akár a kisebbségi léthelyzetben is.

„Zengjünk hálát lelkes dalokkal

a nagy Sztálinnak

és a pártnak

egész boldogságunk ott csengjen a dalban

zengj hangosabban!”[4]

(Bakó (Balla) László: Zengj Hangosabban, 1951)

 

Balla László kötetcímadó versének részletében érezhetően nem a lelkiismeret szólal meg, hanem a kor politikai elvárása. Nézzük, hogyan szól ezzel szemben Vári Fábián László Jó, hogy az éjjel c. versében a közösség hangján mélyen átélt történelmi tapasztalattal:

„Mert félelemben neveltek minket,

félve adta ránk anyánk az inget,

de már a gyermek is megtudhatja,

a rettegésnek ki volt az atyja,

szülte, dajkálta s hány a barátja.

A történelem majd kiokádja.”[5]

 

Ilyen sorokhoz persze sokat kellett várni a politikai szemléletváltásig. Az addig erőltetett optimizmus rossz hatással volt irodalmunkra, és a lágerélmény, mint tabu téma, a szépirodalomban nem fordult elő. A hallgató és elhallgattatott túlélőkkel megszakadt az az emlékezet, ami a közösségi trauma fájdalmát a fiatal generációval érzékeltette volna.

 

Közismert tény, melyik volt az első említése a deportálásoknak szépirodalmi műben. Irodalmi értéke mellett emiatt is vált híressé Kovács Vilmos regénye, a Holnap is élünk. Egy helyen bukkan elő a deportálások témája, mikor a főhős, Somogyi Gábor hazatér szülőfalujába pihenni, és húgával, a vidéki tanítónővel, akit Moszatnak nevez, beszélgetnek:

−        És milyenek a gyerekek?

−        Milyenek? Rendesek.

−        Úgy értem, hogy tudsz-e nekik mást is adni, vagyis befogadnak-e mást is, mint a számtan vagy a vegytan. Szóval nincs-e bajod a szülői ráhatással?

−        Nem értem pontosan, mire gondolsz

−        Nézd, Moszat, jól tudod, hogy annak idején a felnőtt férfiak megjárták a munkatáborokat. Azt akarom tudni, hogy ezeknek a gyerekeivel hogyan boldogulsz?[6]

 

A főhős szájába adott mondatok valóban óriási jelentőségűek. Emellett viszont az alkotó szorongattatását is tükrözik. Egyfajta írói bizonytalanság érződik ki belőlük. Mikor Somogyi Gábor „valami más” átadására, befogadására kérdez rá, valószínűleg nem a szovjet ideák szajkózását kéri számon testvérétől, a mondat második fele mégis a meghurcolt szülők esetleges ráhatását feltételezi. A szerző emellett tárgyilagosan ír, nem ítélkezik, azt az olvasóra bízza. Talán az elhurcolások említésének mentésére egyfajta egyházkritikát is kimondat Moszattal, aki arra panaszkodik, hogy a szülők templomba járatják gyerekeiket, és az a tanítás szöges ellentétben áll az iskolai tananyaggal. Ám a választ a kérdésre a következőképpen kezdi, ami a deportálások ténye mellett szintén nagyon fontos kortünet:

– Gabikám, ezek a gyerekek már csak apáik elbeszéléseiből ismerik azokat az időket. Nem az ő élményük, a hatás sem az. És más idők járnak. [7]

 

Ez az észrevétel, az igazság elhallgatásának következményei jól érzékelhetőek ma is. Irodalmunk az élmény, a hatás hiányában nem bővelkedik a sztálini elhurcolások témájára írott művekben. Pedig ez a történelmi időszak ihlette például Nagy Zoltán Mihály remekművét, A sátán fattyát.

 

A negyvenes években született versek, Fedák László, Vadnay András, Tar Géza, Huszti Béla szerzeményei, valamint a lágerfolklórnak is nevezett ismeretlen szerzőjű művek összessége különösebb költői értékkel nem bír, fontosságuk kortörténeti szempontból mégis felbecsülhetetlen. Balog Sándor versei és Mészáros Sándorné Elrabolt éveim a Gulágon c. visszaemlékezései szintén nem találtak nagyobb visszhangra irodalmi berkekben. Pedig az előbb említett szerzők saját élményeikre támaszkodva alkottak.

 

Nem személyes lágerélmény, de a családi emlékezet ihlette például Czébely Lajos következő sorait:

Míg március-óhajtásom szállt,

apám szorgos gyalujából

szibériai hóforgács hullt,

zúdult sohasem fogyón az ólban,

szabad óráinak mûhelyében

– már nem volt tehenünk –

hullott az ember-forgács-história[8]

 

és így folytatja:

„Akkor is negyvenhétben

Vorkutából döcögő talpfák lépcsőin

március megőrzött lángjának melegével

ereszkedett alá apám”[9] (Czébely Lajos: Bujkáló március)

 

Talán nem túlzás azt mondani, ezek a sorok megkapó költői képeikkel, a gyermeki rácsodálkozás felnemesített apa-alakjával a szerző legőszintébb vallomásainak egyike.

 

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a sztálini elhurcolások témaköre irodalmunk egy igen kevéssé kiaknázott területe, amiben ennek ellenére sok lehetőség rejlik. Közösségünk történelme legtragikusabb eseményének irodalmi igényű feldolgozása segítené az elhallgatás szülte feledés és homály megszűnését, élő tragédiává téve egy olyan sérelmet, ami önazonosságunk részét képezi, és amit sosem szabadna elfelejtenünk.

 

(Megjelent: Együtt 2015/6)



[1] Pilipkó Erzsébet.Identitás és hit III. A kárpátaljai magyar görög katolikusok identifikációs útjai. – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2010 – 102.o.

[2] Krammer Jenő. A szlovenszkói magyar irodalom – lélektani szemszögből. In. Szlovenszkói magyar írók antológiája. Szerk.: Dallos István–Mártonvölgyi László. – Nyitra: Lőwy Antal és Fiai Nyomdája, 1937 – 27.o.

[3] Csatáry György. Az 1944-es elhurcolás a Területi Állami Levéltár anyagainak tükrében. In. Évgyűrűk ’90. Szerk.: Dupka György. – Ungvár: Kárpáti Kiadó, 1991 – 79.o.

[4] Bakó László. Zengj hangosabban! Versek. – Uzshorod: Kárpátontúli Kiadó, 1951

[5] Vári Fábián László. Ereimben az idő – Budapest: Magyar Napló Kiadó, 2015

[6] Kovács Vilmos. Holnap is élünk – Ungvár–Debrecen: Kárpáti Kiadó–Csokonai Kiadó, 1989 – 109.o.

[7] U.o.

[8] Cézbely Lajos. Fehérbe fogyó láng – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2013

[9] U.o.