Fekete-Tisza

Fekete-Tisza

 

Hajam még őrzi, tartja híven

az éj fejemre hullt színét,

és vért szivattyúz gyönge szívem.

Ne tartsatok hát gyászmisét,

 

mert élünk. És ahol az úton

a két folyónak násza vár,

a Mármaros engem s a húgom

sziklái börtönébe zár.

 

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Hasamban hordom szégyenemre

oláh zsiványok gyermekét.

Üt-rúg, amint az apja tette,

és gyűlölet feszíti szét.

 

A magzatvízben úszva érzi,

hogy engem verni, ölni kell.

A vére bűnre így vezérli

csöpp karját, mellyel más ölel.

 

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Ezért, hogy könnyem árja lassan

folyóvá duzzadó kis ér,

mit vészes örvénylő alakban

halál és gyász együtt kísér.

 

Ha sodra falvatokra téved,

s habján a házatok lebeg,

ha benne ér egy élet véget,

bocsássatok meg, emberek.

 

Mert elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

 

Jó vándor, kérlek, hogyha egyszer

Királyházára visz utad,

a régi várhegyet keresd fel,

mert ott alusszák álmukat,

 

kik engem holtig visszavártak,

megtébolyult apám s anyám.

Sírjukhoz éjjel lépni bátrak,

súgjátok nékik: él a lány.

 

De elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s hozzájuk átevez.

 

(Megjelent: Előretolt Helyőrség Irodalmi Melléklet, 2018. január 6.)

Karácsonyi vásár

Karácsonyi vásár

 

Késő ősz volt a Vörösmarty téren,

áradt a forralt bor fahéjillata,

standok, boltok közt az adventi fényben

ránk talált egy szürkés bankautomata.

 

Néztük, hogy dől a Váci utca népe

akcióval vonzó üzleteken át,

amíg PIN-kódom beírtam a gépbe,

és kezembe kaptam némi valutát.

 

Az otthoniaknak szuveníreket

akartunk vinni a Vörösmartyról,

nekünk pedig színes gyertya kellett,

meg fenyőfa alakú polisztirol,

 

a vásár pedig drága. Külföldiek

zsebéhez mérték ma itt az árakat.

A kofa hellót köszönt vevőinek,

s lüktetett tarka turistaáradat.

 

Elindultunk hát – két csellengő alak –

nézni, mit kínálnak a kézművesek,

a tér közepén magamhoz vontalak,

majd kalauzunk, a sodródó tömeg

 

vitt, és a legszebb portékát keresve

soká bolyongtunk a téren te meg én.

A Gerbaud-házból kilépett az este

(alkonyi cukormáz csurgott tetején),

 

mire táskába gyűlt a sok ajándék,

csokoládé, hógömb és zenedoboz.

Ha gyorsan a megállóhoz érünk, még

eljuthatunk busszal a Nyugatihoz.

 

Csókot adtál s a föld remegni kezdett.

Máig sem tudok pontos választ adni:

ilyennek érezhettük a szerelmet,

vagy csak befutott a kisföldalatti?

 

Az izzóktól ékes platánfák alatt

őrzi e rejtélyt a Vörösmarty tér.

A titkos rezgés máig is ott maradt,

s rendre felbukkan, ha két száj összeér.

 

(Megjelent: Magyar Napló, 2017. december)

 

Silviáról és a Halálról

Silviáról és a Halálról

(A római disznó költőjének stílusában)

 

Silviával az őszi kertben jártam.

Hívott – reggel már ajtómnál állt – ,

hogy a fodros felhők segglyukában

együtt nézzük a várható halált.

 

Csend volt. Csak Dönci röfögött.

Tegnap átvisította az estét.

Látta, Róma ünnephez öltözött,

s érezte, felnyitjuk többmázsás testét.

 

Jaj, ha az a segglyuk egyet durran

s mérges nyilait rám szórja az ég,

Juhász Gyula módján – bízom az Úrban –

visszajárhatok csülköt enni még.

 

S Silvit ha közben mással hálni látom,

nem érem be azzal, hogy kísértsem őt.

A ringyót a cupákos csonttal fejbe vágom,

hogy térdeljen ő is az Úr színe előtt.

 

(Megjelent: Együtt 2017/2)

Thészeusz

Thészeusz

 

Sok szép ifjú bús labürinthosz vészteli mélyén

édes Athénért szörnyalak által lelte halálát.

Bánat rág és sorsom vélük most kicserélném.

Sírod látva, atyám, gyász s bűntudatom tüze jár át.

 

Bár megtört a hazánkat sújtó mínoszi átok,

s végre a tartarosz alján bőg és tombol a dúvad,

héroszi tettem romlás árját hozta tirátok.

Holt fejedelmünk hantján újraidézem a múltat.

 

Fátylat küldve szememre égbe emelt a kevélység,

Tompította az elmém édes naxoszi óbor.

Éjszín gályavitorlám látod s elnyel a mélység –

így riadok fel az ágyamon esténként milliószor.

 

Életem útvesztő lett, s rám tört benne a bánat,

Mint iszonyú vérszomjjal tette a krétai vad rém.

Bárcsak tudnám ismét, merre van itt a kijárat,

és fonalad hova tetted, drágám, jó Ariadném.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen 2017. november)

A vonatokról

A vonatokról


A felsővezetékben Isten lakik

– mesélte főpályamester dédnagyapám.

És mikor elérte a halál

szeretett ungvári pályaudvarán,

ő maga is elnyújtózott

az örök vágányok felett.

Galíciában sebzett lelke

a váltóárammal kiegyezett.

 

*

 

Egyes járatokról nem szól a menetrend.

Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,

ahol monarchiás, szűk alagutakra

a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.

Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,

és útra kelnek, mint az őseik.

A Latorca-hídon elvesznek a ködben,

s Csapra már csak a mozdony érkezik.

 

*

 

Egy apa a műszakra indulva

a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.

Míg álmodó lányaira gondolt,

utastársává fogadta a halált.

 

(Megjelent: Irodalmi Jelen 2017. november)

Örök fogság

Örök fogság

 

Rögökbe meredő bordáid közé

a lélek immár örökre befagyott.

Hogy a végtelennek kezdőpontja van,

te, ki odahaltál, tanúsíthatod.

Esendő elménk nem foghatja még fel:

magányod hosszabb, mint az emlékezet,

és hosszabb, mint a népek földi útja,

mely egyenest a pusztuláshoz vezet.

Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,

rossz szónoklatban történelmi példa,

csak porladó csontváz, befagyott lélek,

mi hazavágy, de sosem érhet célba.

S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,

és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,

meséld el neki, mondd, hogy megtalálta

végre az utolsó kárpátaljait.

 

(Megjelent: Együtt 2016/4)

Különjárat

Különjárat

 

Este ma is buszra szálltam,

s én lettem a busz maga.

Meglepő, hogy fájni kezdett

hatvan utas bánata.

 

Nagy, vonagló embermassza

káromkodik, epét hány.

Körbezár és elaltat a

bűzös oxigénhiány.

 

Öt perc csak az állomás, de

eldöcögünk holnapig.

Kit érdekel, bármelyikünk

mit akar, vagy hol lakik?

 

Nyomorunk már senki gondja,

a menetdíj életünk.

Mind egymással takarózunk.

Tudjuk, hová érkezünk.

 

(Megjelent: Együtt. 2015/1)

Az első napon

Képtalálat a következőre: „kárpátalja ma”

az első napon

 

minden slukkodba beleremegtem

míg szádon meg nem halt a dohány

és szerettem volna nikotingőz lenni

az Ung-parton aznap délután

 

és nem tudtam másra figyelni

utólag már mondandód sem rémlett

mert a pontból hol összeért vállunk

elárasztott a vég nélküli élet

 

a sétány virágai nyakadba

bújtak és bódultan illatától

fel sem tűnt hogy körbezár minket

a jéggel verő tavaszi zápor

 

(Megjelent: www.karpatalja.ma)

Tiborc panasza

Kapcsolódó kép

Tiborc panasza

Simándy József emlékére

 

Magába roskad alattunk a színpad.

Fejünk fölött kihúnynak a fények.

És mi, utódjai szegény Tiborcnak,

a sötétben keresünk most téged.

 

Elmondanunk már nem maradt kinek,

hogy mindennek fölment az ára,

naponta járunk temetésre, meg

hetente kemoterápiára.

 

Hogy Melinda Ottó ágyasa lett,

és „pénzért bármit” már a jelszava.

S a háborúból, mi mindent elvett,

a király többé már nem jött haza.

 

Színház a világ, de drámába hajlott.

Bár sötét librettót ír a végzet,

elcsukló hangunk tán ma is meghallod,

időtlen bánatunk ma is megérzed,

 

s ha így van, jöjj még a túlvilágról

kínzó bajaink tetőzésekor.

E rút század baljós darabjából

nagyon hiányzik már egy hőstenor.

 

(Megjelent: Együtt 2016/4)

Kaland

Képtalálat a következőre: „helikon kolozsvár”

 

Kaland

 

jáde-hold ül pihenni a hegyre

álmok borzolnak vizek menti nádat

szellemek járnak a szentélyben és egyre

mormolnak régi sintó imákat

 

madár az ágra hintázni jár

víztükörben lapul a csillagos ég

papírfalakon ki ajtót talál

nem szeretne elszunnyadni még

 

a járdaköveken új életre kel

a sötétben hullott szakura-bogyó

libbenve mentás illatot lehel

egy selyemtestű piros kimonó

 

ráncából lesz a padló legszebb éke

ha két árny hajnaltájt titkon összenő

a szétbomló konty vánkosra dől végre

s a látványtól elpirul az éppen felkelő

 

(Megjelent: Helikon 2016/6)