A halál oka: fejlövés

A halál oka: fejlövés

 

Máig sem tudom elfeledni azt a napot, amikor megtudtam, hogy hősi halott vagyok. 1975-öt írtunk, május 1. volt, épp egy éve annak, hogy feleségem, Olja hosszú szenvedés után mellrákban meghalt. A bútorgyári kollégákkal együtt vettünk részt a városi felvonuláson, de én szörnyen kedvetlen voltam. A fiúk alig várták már, hogy tiszteletüket tegyék a Lenin-szobornál és beülhessenek végre a törzshelyünkre sörözni. Én egyedül akartam lenni, és sikerült kihúznom magam az ivászat alól. Munkatársaim jól tudták, hogy az a nap számomra nem ünnep, megértettek, nem is erőltették.

Akkoriban a Rafanda-tömbben volt lakásom. A megyei tanács épületétől indulva a sarki újságárusnál megvettem az aznapi Zakarpatszka Pravdát és öt perc alatt hazaértem. Vörös zászlócskámat csak az előszobai tükör mögé tűztem, úgy gondoltam, kilencedikén szükségem lesz majd rá. Veteránként minden éven részt vettem a győzelem napi emlékünnepségen a Kálvárián. A hősök sírjánál mindig meghatódva olvasgattam az elesettek arany betűkkel szedett neveit a márványtáblákon.

Poltavában születtem, tizenhét évesen soroztak be a vörös hadseregbe. Kárpátalját ’44 szeptemberében értük el a lövész hadosztállyal. Októberben egy Ungvárhoz közeli falu, Homok határában lövészárok ásása közben fejlövést kaptam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy egy tábori kórházban ébredtem. Olja volt az ápolóm, ott ismertem meg őt, ő mondta el, hogy mi történt, és hogy a koponyám felfogta a golyót. Németország kapitulálásának a híre is a kórházi ágyban ért. Később ezért jártam el mindig a Kálváriára. Szinte beleborzongtam a tudatba, hogy akár az én nevem is szerepelhetne a nagy márványtáblákon.

Mikor a felvonulás napján hazaértem, kényelembe helyeztem magam, és kezembe vettem a Pravdát. Ünnepnapokon nagy vörös betűkkel szednek egyes szövegeket, és a háborús emlékek okán feltűnt egy cikk, melynek címe ez volt: HOMOK IS ÜNNEPEL NÉPÜNK GYŐZELMÉNEK 30. ÉVFORDULÓJÁN. Arról írtak benne, hogy a homoki Új Élet Kolhoz hogyan készül a győzelem napjára, és a helyi általános iskola pionírcsapatának vörös nyomkeresői miként ápolják a község hősi emlékművét, az ott elesettek emlékét. Kutatómunkájuk eredményeként az újság közölte is az emléktáblán szereplő katonák adatait. Mikor az első nevet megláttam és végigfutottam az életrajzon, a lélegzetem is elállt. Az a néhány sor rólam szólt. Elolvastam újra és újra, nem tudtam mire vélni ezt a dolgot. Egészen megdöbbentett, hogy hősi halottá nyilvánítottak.

Talán ésszerűtlennek tűnik utólag, de a következő napokban, míg nem dolgoztam fel egészen ezt a hírt, kicsit szégyelltem, hogy mindezek ellenére élek. Senkinek sem szóltam a dologról, de alig vártam május 9-ét, hogy elbuszozhassak Homokra. Az emberek az ünnepségen gyanakvóan méregettek, mint idegent, én pedig hallgattam, hogy beszédeikben miként méltatnak engem és halott bajtársaimat a felszólalók. Mikor a tömeg szétszéledt, a virággal borított emlékműhöz léptem és láttam, hogy valóban az én nevem áll rajta. Gránitba vésve, arany betűkkel szedve. Reszkető kézzel végigsimítottam a feliratot és elájultam.

Az esti órákban tértem magamhoz kórházi ágyon fekve. Egy nővérke jött, hogy elmondja, behoztak, mert leesett a vérnyomásom és eszméletlenül hevertem a hősök sírkövén.

Később az illetékes szerveknél sikerült tisztáznom, hogy tévedésből, nem számítva arra, hogy a fejlövésből felépülök, egységemnél ’44-ben halottként könyveltek el.

Az emlékműről ledörzsölték nevem aranybetűit.

Azóta a Kálváriára sem mentem ki.

 

(Megjelent: Helikon 2017/16)

Kivizsgálás

Kivizsgálás

Egy régi külvárosi kórház röntgengépében születtem. A nővért, aki engedélyt adott az első lélegzetvételre, nem láthattam tisztán, de tudom, hogy kövér volt. Csak hunyorogtam még erre a világra, míg a fehér csempefalat támasztottam meztelenül. Miután ruháimat magamra öltöttem, az előtérben ülő másik nővér rendelt magához mogorván, siettetve, látszott, hogy félénk botorkálásom nemcsak idegesíti, de fel is tartja őt nagy munkájában. Egy asztalnál ült, én vele szemben álltam, és orrom alá tolt egy nagy nyitott könyvet. Hogy a betűket láthassam, szék híján meg kellett hajolnom a nővér előtt, amit ő magában valószínűleg elégedetten nyugtázott, saját pozícióját annyira fontosnak vélte, hogy ezt a gesztust el is várta minden pácienstől. Csodálkozva mélyedtem el a nyitott könyvben, vastagsága arra utalt, hogy több száz, több ezer bejegyzést tartalmazhat már, de mielőtt még kíváncsiságomtól vezérelve visszaforgathattam volna a megsárgult lapokat, a nővér ujjával türelmetlenül az utolsó sorra bökött. Én azonnal megértettem, hogy oda írta le vezeték-, kereszt- és apai nevemet, illetve az egyik rubrikában szereplő tanár szó a nekem szánt foglalkozásra utal. Nem néztem föl, arcát nem láthattam, de tudtam, hogy hezitálásom miatt szeme a szánalommal telt utálattól, valamint haragtól izzik. Mivel ez megijesztett, nem tehettem mást, a sor végén aláírtam. Mindent elfogadtam.

 

Hogy azt a szobát erősen fűtötték-e, vagy csak a feszültségtől kezdett izzadni a homlokom, nem tudom, de miután durva hangon kiküldtek onnan, a hűvös folyosó kellemes enyhülést adott. Ingem kilógó csücskét nadrágomba tűrtem, nyitott kézitáskámon behúztam a cipzárt, leellenőriztem, farzsebemben van-e a pénztárcám, végre rendezhettem soraimat. Leültem az egyik padra, próbáltam összeszedni magam. A kórházi folyosón megnyúltak az árnyak, a kőpadlón imbolyogtak, felkúsztak a falakra, majd a szűk réseken beúsztak a rejtélyes, zárt orvosi szobák ajtói alatt. Táncuk monotonitása idegnyugtatóként hatott rám a zaklatott percek után. Figyelmemet egy velem szemben felfüggesztett légypiszkos gyógyszerreklám és a rajta ábrázolt emberi nyirokrendszer ejtette rabul, de egyben eszembe is juttatta, hogy nekem itt feladatom van, mennem kell tovább.

 

Bőrdzsekim zsebébe nyúlva előbb székletmintám tégelyét érintettem meg, majd kihúztam mellőle egy apró cetlit, a beutalót. A kardiológus neve szerepelt rajta, Olena Pavlivnáé, és egy emelettel feljebb lévő szobájának száma. A lépcsőház felé indultam. A betonlépcső fokaiba mélyedést vájt az idő és a sok beteg. Ez a számtalan leírhatatlan szenvedéstörténet úgy rám nehezedett, hogy csak lassan értem el a harmadik emelet, a többihez hasonlóan sötét folyosóját. A kardiológus szobájával szomszédos kabinet előtt nagy sor állt, oda kell bejutnom majd a székletmintával. Idős, megkeseredett tanárok álltak szorosan az ajtó előtt, nagy pasztellszínű kabátok lógtak rajtuk, és többségük egymást szidta durván káromkodva, amiért nem halad a sor, és sokan próbálnak előrefurakodni. A helyzetük reménytelensége miatt érzett rosszkedv majdnem rám is átragadt, ám benyitottam a kardiológus szobájába, és a nyomasztó folyosó törött, lógó kilincsű ajtaja mögött fényben úszó, tiszta, jó illatú helyiségben találtam magam. Ott ült rendezett fehér íróasztalánál Olena Pavlivna, és a mögötte lévő ablakpárkányon három nagy zamioculcas állt. Köszöntem, ő is köszönt, hellyel kínált, elkérte orvosi lapomat, a beutalómat fiókjába rakta, és kellemes hangját hallgatva szinte megfeledkeztem róla, hogy egy régi külvárosi kórházban vagyok, odalent egy zsarnok nővér ripakodott rám, a fájdalom mélyedést vájt a lépcsőkbe és kint idős tanárok káromkodnak. Míg magammal hozott papírjaimat olvasta, igyekezett szóval tartani, én pedig nem tudtam levenni szememet szép ívű nyakáról, aminek a beömlő napfény bársonyos szegélyt kölcsönzött. Míg néztem, folyton csak fehér, hólyagos és valószínűleg rettentően érzékeny nyirokmirigyére tudtam gondolni.

 

Miután a leleteim kiértékelésével végzett, azt kérte, vetkőzzek félmeztelenre és helyezzem kényelembe magam a vizsgálóasztalon. Én ennek eleget téve ruháimat egy székre raktam és lefeküdtem. Egymás után kétszer rezzentem össze: előbb a zöld matracot borító hideg fólia ért hozzá a csupasz hátamhoz, majd Olena Pavlivna átlátszó, lehűtött zselét kent a mellkasomra. Ebbe a zselérétegbe fúrta bele műszerét, és fel-alá pásztázta vele a szívem tájékát, mosolya eltűnt, komoly, mély koncentrációt sejtető arckifejezéssel meredt egy monitorra, míg én teljes nyugalommal újra a nyakát néztem és nyirokcsomóira gondoltam. Másodpercek múltán arca újra felderült, egyenest rám nézett, és már-már angyali hangon így szólt: szép a szíve. Rám ez az egyszerű mondat olyan hatást gyakorolt, hogy alig bírtam visszatartani a folyamatos öntelt vigyorgást. Amiben én biztos voltam, amit mindig is tudtam, most, úgymond, tudományos tényként közölték velem. Orvosilag támasztották alá.

 

Ez az élmény olyan lelki megnyugvást és pozitív töltetet adott, hogy miután felöltöztem, megköszöntem a vizsgálatot és távoztam Olena Pavlivnától, a nyomasztó kórházi valóságot már szinte tudomásul sem vettem. Mosolyogva vártam ki soromat az idős pedagógusok között, hogy egy kis üvegcsébe gondosan belenyomkodott székletemet az övék mellé tehessem egy üveglapra. Gondtalanul szaladtam le a lépcsőn, hogy a földszinti regisztrációs szobában megszabaduljak a papíroktól, kapjak egy pecsétet az orvosi könyvemre, elhagyhassam ezt a régi kórházat, és a külvilágban, szabad levegőn minden szembejövőnek elmondhassam a kedves kardiológusnő szakvéleményét. Sajnos ekkor ért addigi rövid életem legnagyobb csalódása, ami rettentő borzongással töltött el. A regisztráción egy nővér ült unott arckifejezéssel, foltos köpenyben. Szobájában rengeteg papír és kórlap állt, amik egy padlótól a plafonig érő polcot töltöttek meg. Beléptem, köszöntem, ő nem köszönt, rám sem nézett, csak a kezét nyújtotta a papírjaimért. Miután átnézte az orvosi könyvemet, rám tekintett, és közölte velem, tudja, hogy ez nyilván megterhelő, de akkor is át kell mennem a 3. számú városi poliklinikára, hogy a kardiológus is megvizsgáljon. Azt hittem, szerény nyelvtudásom miatt értettem valamit félre, és elmondtam, hogy szívvizsgálaton már voltam, a harmadik emeleten, Olena Pavlivnánál. A nővér rám nézett és fennhangon közölte velem, hogy itt nem dolgozik semmiféle Olena Pavlivna, sőt, kardiológusuk sincs egyáltalán.

 

A megrökönyödéstől zúgni kezdett agyam, teljesen értetlenül álltam, és reméltem, hogy továbbra is valami félreértésről van szó, ami egyre valószínűtlenebbnek tűnt, a nővér ugyanis szigorú pontossággal fogalmazott. Tovább állítani a saját igazamat, vitatkozni értelmetlenség lett volna, ezért kirohantam a szobából, fel a harmadik emeletre, vissza a kardiológushoz. Megragadtam a lógó, törött kilincset, de hiába rángattam, az ajtó zárva volt, és a kabinet, ahol nemrég Olena Pavlivnát magam mögött hagytam, már nem volt több, mint egy a régi külvárosi kórház zárt orvosi szobái közül. Próbáltam belesni a kulcslyukon, de odabent sötét volt, mintha a helyiségnek ablaka sem lenne. A másik ajtónál már senki nem volt, aki emlékezhetett rá, hogy onnan én, vagy bárki más kijött volna, az idős tanárok ugyanis folyton cserélődtek. Csalódást és döbbenetet éreztem egyszerre, félelemtől borsódzott a hátam. Próbáltam újragondolni a történteket, és világossá vált, hogy bármennyire is ódzkodom a dologtól, muszáj visszamennem a röntgenvizsgáló terembe. Lementem a második emeleti szobához, a kilincsre tettem a kezem és benyitottam. Az asztalnál ülő nővér, amint észrevett, határozott kézmozdulattal behívott, és utasított, hogy vetkőzzek le, most már teljesen meztelenre. Megbénított a félelem. Hogy szavának érvényt szerezzen, felállt, megfogta a karomat és a fogas mellé lökött. Én öltözni kezdtem, teljesen meztelenre, ágyékomat a két kezemmel takartam el. Ismét megfogta a karomat és a röntgengéphez vezetett, kolléganője ott várt ránk. A gépbe álltam, a felszólításra nyújtottam nyakamat, egész testem megfeszült, államat a támaszra fektettem. Ijesztő csikorgással zárult a röntgengép ajtaja, a nővér, aki kövér volt, most azt mondta, ne lélegezzek, és készülékén beállította a halálos dózist.

 

(Megjelent: Együtt 2017/4)

Én, Te, Ő

Én

...bevallom, lesújtó, de a továbbiakra nézve meghatározó hatással volt rám, hogy láttam mások nyomorát, vagy elfuserált életét. Ez nem mentegetőzés, mert most csak magamra gondolok. Ha nem is vagyok kibékülve, de tisztában vagyok magammal. A szülői ház, mint egy burok védett engem mindentől. Hagyott alkotni, amiért hálás is vagyok, de a városig kellett eljutnom, hogy tudatosuljon bennem: a világot nem csak a nevetés görgeti. Addig nem hittem volna, hogy a szép és kedves gyerekek élete pocsék is lehet. Igazságtalan, gondoltam, de megoldást nem találtam. Ezzel az igazságtalansággal pedig addig éltem együtt, míg sajátos „megoldásom” is ésszerűtlen, önző és kegyetlen lett, ami értelemszerűen az én vesztemet is okozta. Talán rosszkor voltam rossz helyen.

 

Te

...más vagy, mint én. Te a valóság talaján két biztos lábbal álltál, és nagyon sajnálom, hogy tetteimmel mégis elgáncsoltalak. Mikor megtapasztaltam, hogy minden pokoli vágyamat reménytelenségbe tudom burkolni, és minden nyomasztó festményemben én vagyok a sarokba szorult sötétség, akkor jöttél te. És csak most jöttem rá: nem a személyiséged, nem lelked finomságai, nem saját magad voltál vágyaim tárgya. Engem a nemvárt nőiség özöne ejtett rabul, amit – szerencsétlenségedre – éppen te testesítettél meg. Így hát magadat ne hibáztasd, és gondolj arra, hogy szükségszerűen történt minden. Ha úgy könnyebb, betegnek is nevezhetsz, mikor felőlem kérdeznek.

 

Ő

...sokkal jobban érdekelt mindig, mint bárki más valaha is. Néhány osztálytársával jött hozzám a festő szakkörre, és mikor először megláttam az arcát, már tudtam, hogy álmodni fogok vele. Csak álltam, ő pedig a nyakamra lehelt, majd az államba mélyesztette fehér kis fogait. Rendkívüli harcban önmagammal, de visszautasítottam. Azon a reggelen megfogadtam, hogy nem mérlegelek, mindig csak a tiszta tekintetét keresem. És attól kezdve ez a kis félárva állandóan izgatott. A szobájában látott pentagram és a sok furcsa kellék nem ijesztett meg. Inkább távoli, de különcségében rokon léleknek éreztem őt általuk. Persze elkerülhetetlen volt a lebukás. Most már belátom, az ő sorsát is megpecsételtem felelőtlenségemmel. Egyszer azt találtam mondani neki, hogy az anyja valahol odafönt várja őt. Így lett az én áldozatom.

 

(Megjelent: Együtt 2014/1)

Zár

Zár

 

Csak ketten voltak a konyhában édesanyjával. A számlák kifizetésén gondolkodtak. Beszélni nem akartak. N. undornak álcázott beteges kéjjel szívta orrába a dohos lakás émelyítő penészszagát. Anyja azért nem beszélt, mert úgy gondolta, anélkül is értik egymást. A szülés óta olyan testrésznek tekinti N-t, aki kiszakadt belőle, és jellemnek hívott önállósággal gondolkodni kezdett. N. sejti ezt, de nem haragszik. Jogos őrültség – véli.

Jön egy vendég. Szokatlan, nem emlékeznek rá, mikor járt utoljára vendég náluk. A nappaliban a díványra ültetik, és az anya egy pohár vizet hoz az ismeretlennek. Elmondja, hogy az alattuk lévő lakásban él, majd szemérmetlenül kérdezgetni kezd a szekrény mögötti titkos ajtóról. Érdekli, kit zártak oda. Talán furcsának tűnhet, hogy másfél év után (mióta ideköltözött) csak most elégelte meg ennyire az állandó kopogást és az éjszakai segélykérő kiáltásokat.

Anya és N. egymásra néztek, majd a vendégre, és látszólag nem értettek semmit. Csak N. érzi, hogy végre valaki jó kérdést tett fel. Gyermekkori emlékei közt él a titkos ajtó. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kinyissa végre. Többé nem nyilváníthatja képzelgésnek, nem nyomhatják el a fejében más gondok, nem veszhet az elmúlt évek ködébe. Az ajtó létezik, és ki kell nyitnia.

Anyja gyenge karja nem bírta a széken tartani. Felugrott, és a vendég segítségét kérte az ódon ruhásszekrény eltolásához. A rothadozó, besüllyedt parketten nehéz dolguk volt. Talán öt centivel sem tolták még odébb azt a szekrényt, máris előkerült alóla egy üveggolyó. Hát persze! Az én üveggolyóm! – gondolta N. Újabb erőlködés után egy apró, bekeretezett családi fotó. Jó ég, ez meg itt volt?! Milyen régen láttam.

A szekrényt kifordították a dívány felé, és valóban, ott az ajtó. A kulcs a zárban. N. kinyitja, izzadó tenyerével lenyomja a kilincset, és a résnyire tárt ajtón beles. Becsapja, kulcsra zárja, és kéri a vendéget, segítsen visszatolni a szekrényt. Az nem kérdez, segít, majd szó nélkül távozik. Anyja sem mond semmit. Úgy gondolja, anélkül is megértik egymást. Visszamegy a konyhába.

N. eleinte sokat gondolt a történtekre, de lassan érdektelenné vált. Azért néha még most is látja maga előtt: a szobában két ember ült – anya és fia. Kifejezéstelen arccal bámultak rá. A szobában nem volt egyéb bútor, csak a székek, egy asztal és egy ódon ruhásszekrény.

 

(Megjelent: Partium 2013/1)

Frontnapló-töredékek

70 éve elhunyt dédnagyapám,
Varga Árpád utász tizedes emlékére

 

Reggel úgy ébredtem, hogy a szám tele volt földdel. Azt rágtam álmomban, mint otthon a legfinomabb cukrot. Köpködtem, kimostam a számat. Egy újonc baka – nagyon visszataszító alak – vihogva mondta, hogy béküljek ki azzal a sárral, mert nem fogad be, hogyha úgy alakulna. Fogtam a kulacsot és lefröcsköltem a jéghideg vízzel, erre tovább vihogott. Igazán visszataszító alak.

***

Most nagyon sötét van. Egy pislákoló lámpa alatt írom ezeket a sorokat. Rosszul érzem magam. Nem vagyok beteg, nem fáj semmi, de rosszul vagyok. Talán azért, mert édesapámtól kaptam ma egy lapot. Míg ő bíztat, és azt írja, a mi bátorságunkon függ a Haza sorsa, én rettentően félek. Tegnap jött a hír (az árokban, mint a telefonon, úgy terjednek az újdonságok), hogy valaki megőrült az ezredünkben, és éjszaka agyonlőtte két barátját, meg egy zászlóst, meg saját magát. Húsz éves volt, és állítólag nagyon bátor. Azt mondták, egy hete kapott kisezüstöt valami őrjáratért. El is mehetett volna akkor, de maradt itt a fronton. Az őrmester szerint már abból is kitűnt, hogy hülye.

***

Ma különös dolog történt a táborunkban. Egy nadrágszíjjal hátrakötött kezű muszkát hoztak. Mindenki találgatta, hogy ki lehet. Hogyha kém, hát elég szerencsétlen. Oda állították a tolmács sátra elé, mi meg néztük, mint a legnagyobb látványosságot. Egyszer csak lecsúszott a nadrágja. A fél század vihogott rajta, csak úgy remegett a csupasz lába. Akkor jött az őrmester és elordította magát: Mit röhögtök, kutyák? Azt hiszitek, különbek vagytok? Erre igazán nem mertünk szólni semmit, mindenki ment a dolgára. Pedig ott volt mindenkiben a válasz: igen, azt hisszük. Nekünk eddig azt mondták.

***

Tegnap éjszaka olyan hideg volt, hogy egészen átfagytam. Az őrségben én voltam a soros, és majdnem elaludtam a posztomon. Napközben ez a táj olyan néma, mint nagyapám szája volt a halálos ágyán. Azóta se tudni, melyik fiára testálta a cséplőgépet. Itt, az erdőszélen a fákat sem hallani, egészen halottnak tűnik minden. Éjszaka aztán feléledt a környék, a legutolsó büdösbogár percegését is hallottam. Hangokat hozott a szél a muszkák tábora felől. Hol harmónikaszót, hol röhögést. Nagy honvágyam lett hirtelen. A nagy merengésben a lábfejem úgy megdermedt, hogy a váltásnál már alig bírtam vánszorogni. Keserves kis kályhánk van, de legalább annyira felengedett mellette a fagy, hogy aludni tudjak.

***

Ma egy erős rohamot vertünk vissza. Én egy rekvirált vízhűtéses géppuskával több muszkát nyuvasztottam ki, mint Napóleon. Andrást, aki otthon az osztálytársam volt, eltalálta egy golyó. Szegénynek nagyon vérzett a nyaka, de két szanitéc gyorsan elvitte mellőlem. Jó lehet neki, ő már biztosan valamelyik meleg kórházban pihen. Minket nagyon megdícsért a parancsnok úr. Hősiesen húztuk a ravaszt. Minden esetre azt is mondta, nehogy elhiggyük, hogy a Karácsonyt már otthon ünnepelhetjük. Azután sóhajtott, mondván: Hol van még a vége... Én nem tudom, hol a vége. Nekünk Moszkváig kell menni? Ezt akarom megkérdezni, mióta bejelentették, hogy nincs már hazai front. De még nem mertem, az őrmesternek különben sincs túl jó véleménye rólunk, nem akarom, hogy marhának nézzen.

***

Eltemettük a rohamban elesett bajtársakat, köztük szegény András barátomat is. Ő jó fiú volt, és békés, nem ártott volna senkinek. De itt ugye muszáj. A családja kap majd gyászjelentést, de úgy érzem nekem is írnom kell valami részvétnyilvánítást. Elvégre mellette voltam, mikor golyót kapott. Írni kell bátorságról, meg hazaszeretetről, hogy hős volt. Megnyugtató lehet ezt olvasni. A menyasszonyának pedig, hogy az utolsó gondolata is ő volt. Tudom, inkább arra gondolt utoljára, hogy pokolian fáj a sebe, és nem akar meghalni, de ez mégis csak megnyugtatóbb.

***

Egy újabb évet köszöntöttünk ebben a jégveremben, mégis ez volt eddig a legreményteljesebb, legfelhőtlenebb ünnepnapunk az árkokban. Nekünk hivatalosan még mindig nem mondtak semmit, de tudjuk jól, hogy az orosz cár lemondott, és valami bolsevikok ültek a helyére, akik velünk békét akarnak. Remélem, hogy ez mind igaz, és ennek az egész háborúzásnak vége lesz már. Bárcsak újra láthatnám végre drága szüleimet. Az ungvári fiúkkal minden este arról álmodozunk, milyen jó lesz újra magyar földön lenni. Ez tartja bennünk a lelket.

(Megjelent: www.szozat.org)

Színház

Színház

Emberek, Színház, Monológ

Köpenyét a fogasra dobta. Nyakkendőt kötött. Bezárta rendelőjét és kifelé menet még a bágyadt nővérkékre köszönt. Kivette a zsebéből a meghívót. Összegyűrődött.

A színházban épp a főpróbát tartották. Színpad. Vizeslavor. Műanyag kés. Kis pénz, kis díszlet. A színész eljátsza, hogy nem izgul.

A kocsija begördült a parkolóba. „Esztétikai élményre vágyik”. Előre nem ül, mert a hangfalak megsüketítik. Inkább középtájt, onnan jól lát és a nyugdíjasok sem takarnak.

Elhúzzák a függönyt. Színpad, vizestál, konyhakés. A színész szótlanul bejön, törökülésben a vizestál felé görnyed. Felvágja az ereit és kézfejét a langyos vízbe ereszti. Nyög, aztán eldől. Csend és döbbenet. Érkezik egy SMS. Susogás: – Mondtam, hogy vedd le a hangot. Valaki elkezd tapsolni. Aztán az egész nézőtér tapsol. Vastaps. Álló taps, ujjongás.

Felszalad a színpadra. Rutinosan pulzust keres. – Meghalt! Meghalt! Őt is megtapsolják.

Egy producer a színigazgatónak épp turnét ajánl. Elfogadja. Végülis elég nagy a társulat.

(Megjelent: Együtt 2011/1)