Laudáció Marcsák Gergely Együtt Nívódíjához

Sör és irodalom[1]

Ha jól számolom, Marcsák Gergelyt legalább tíz éve ismerem személyesen, de lehet, hogy régebb óta. A múltban kutakodva feldereng néhány tantárgyi vetélkedő és egy ungvári tehetséggondozó tábor emléke, amiben sok minden folyt, csak éppen tehetséggondozás nem, vagy – legyünk megengedőek – nem erre helyeződött a hangsúly.

Ami kevésbé homályos, hogy néhány évvel később már az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakos diákjaiként kerültünk egy közös baráti- és asztaltársaságba. Akkoriban leginkább két dolog kovácsolta össze ezeket a fiatalokat. A filológia tudományának megismerése, azaz a szakmai tapogatózás és útkeresés, na meg persze a literes korsókban felszolgált olcsó sör. Hol az egyikre, hol a másikra helyeződött inkább a hangsúly.

Ez a szakmai és baráti kapcsolat később is megmaradt. Amikor Kárpátalja egyetlen irodalmi folyóiratának, az Együttnek a szerkesztőbizottságába kerültem, én ajánlhattam az éppen akkor újragondolt Szárnypróba elnevezésű rovatba verseit, ezzel is elősegítve színrelépését a kárpátaljai irodalmi térben. 2011-ben már a Kortársban megjelent, az elmúlt tíz év fiatal nemzedéki csoportosulásait áttekintő tanulmányom (A felkészüléstől a szétszóródásig) végén kiemelem a nevét, olyan bloggerként, aki máris ígéretes írásokat tesz közzé az interneten.

Később több művét beválogathattam a 2013-ban kiadott Szárnypróba című antológiába. Megítélésem szerint szakmai és művészi teljesítménye azóta is egyenes vonalban ível felfelé: az utóbbi időben nemcsak Kárpátalján van jelen műveivel, de magyarországi és erdélyi írótáborok, rendezvények gyakori vendége. Újabban már jeles, nagy múltú irodalmi folyóiratok közlik sorra verseit, kisprózáit, értekező írásait.

Marcsák Gergely a 2014-ben létrejött, a pályakezdő kárpátaljai fiatalokat összefogó Kovács Vilmos Irodalmi Társaság egyik alapítója és jelenleg is oszlopos tagja. Jellemét mutatja, hogy mindig fontosnak érzi az egyértelmű kiállást az értékteremtés mellett.

Ha az utóbbi években az Együtt hasábjain megjelent publikációkat nézzük, alighanem Marcsák Gergely az, aki a legtöbbet fejlődött a fiatalok közül. Talán nem véletlen, hogy a legfrissebb, fiatal kárpátaljai szerzők műveit bemutató antológia, a 2016-ban megjelent Különjárat éppen egy Marcsák-vers címét vette kölcsön.

A fiatal irodalmár az elmúlt egy évben több műfajban alkotott figyelemre méltót. Az Együttben például több versével is találkozhattunk (Kaland, Örök fogság, Tiborc panasza). Ezeket olvasva feltűnhet a tematikai változatosság mellett, hogy a korábbi próbálkozásokhoz képest egyértelműen formai szigorra törekszik a szerző. Emellett jól átgondolt kritikát írt Lőrincz P. Gabriella Szürke című kötetéről (Újabb árnyalat a szürkéhez), és alapos tanulmányt közölt a folyóiratban, amely Vári Fábián László életművének azokat a részeit elemzi, amelyek a málenykij robot kérdéskörével hozhatók összefüggésbe (A sztálini elhurcolások témája Vári Fábián László műveiben). A szövegek minősége és sokműfajúsága miatt egyértelmű volt, hogy idén Marcsák Gergelyt jelölöm az Együtt folyóirat nívódíjára. Örülök, hogy a szerkesztőbizottság többi tagja egyetértett velem a díjazott kilétét illetően. Remélem, ez a díj nem lezárása lesz valaminek, hanem egy hosszú pálya első mérföldköve, ahonnan egyenes út vezet majd a saját kötetig. Vagy kötetekig.

 

Csordás László

(Megjelent: Együtt 2017/1)



[1] Elhangzott Beregszászban, az Európa–Magyar Házban 2017. 01. 20-án megrendezett kultúranapi ünnepségen.

Csoda, hogy van még, akit az irodalom is foglalkoztat

Az 1990-ben Kincseshomokon született és a mai napig Kárpátalján élő Marcsák Gergely tevékenyen kiveszi részét a helyi irodalmi életből, tagja a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, verset, prózát, kritikát ír, gitáron játszik. Anyanyelvről, Kovács Vilmosról és kötettervről is kérdeztük.



– Az írás mellett tanárként dolgozol. Milyen tapasztalatokról tudnál beszámolni, mennyire nagy rajtad a felelősség és a nyomás?

– Csak dolgoztam. Öt évet töltöttem az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában, ahol magyartanár és szervezőpedagógus voltam 2016 szeptemberéig. Jelenleg PhD-hallgató vagyok a Debreceni Egyetemen. A munka persze felelősséget jelentett, hiszen nagy múltú tanintézményről van szó, ami az egyik fontos „végvára” a magyar ajkú értelmiség képzésének a régióban. A nyelv és irodalom tanítása, azt hiszem, nem jár sokkal több nehézséggel, mint bármelyik más (akár anyaországi) középiskolában. A szervezőpedagógusi állás viszont szerteágazó oktatói, nevelői és koordinációs tevékenységet, alacsony fizetést és hosszú munkaidőt jelent.

– Az ottani közegben a magyar nyelv szerepe felértékelődik? Hogyan viszonyulsz az anyanyelvedhez?

– Kisebbségben mindig felértékelődik a nemzeti kultúra és annak legfőbb hordozója, a nemzeti nyelv. Nem csupán egyszerű megnyilatkozási eszköz, hanem a megmaradás, az együvé tartozás bizonyítéka. Számomra is nagyon fontos az anyanyelv, ma is gyakran meglepődöm a gazdagságán, vagy eddig észre nem vett belső összefüggésein. Korábban elragadtattam volna magamat olyan kijelentésre, hogy a legszebb nyelv, de ez egy nagyon szubjektív és megfoghatatlan állítás. Az ukránok például a legdallamosabb nyelvnek tartják a sajátjukat, míg az én fülemnek egyáltalán nem az.

Bevallom, Kovács Vilmos neve addig semmit nem mondott, amíg meg nem tudtam, hogy létezik a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság és jobban utána nem olvastam a költőnek. Az ő munkássága miért fontos számodra?

– Kovács Vilmos jelentős alkotó helyi és összmagyar viszonylatban egyaránt, ehhez képest pedig méltatlanul kevesen ismerik még a szülőföldjén is. A Verecke című versét például bátran nevezem világirodalmi rangúnak. Írt egy regényt Holnap is élünk címmel, ami hűen adja vissza a régió hatvanas éveinek hangulatát, foglalkozott nyelvtörténeti kutatásokkal, ráadásul az ő társadalmi szerepvállalásából nőtte ki magát az a polgárjogi mozgalom, aminek köszönhetően ma létezik magyar intézményrendszer Kárpátalján. A társaságunk névválasztási motivációja is kettős: egyrészt követendőnek tartjuk az ő szakmai és erkölcsi örökségét, másrészt szeretnénk rá felhívni a figyelmet, amerre járunk. Amint a kérdésedből kiderült, ez sikerül is.

– Mit gondolsz, ha egyik napról a másikra megszűnne létezni a kárpátaljai magyar irodalom, a veszteség, ami utána keletkezne, komoly lenne a magyar irodalom egészét véve?

– A létében folyamatosan és egyre inkább veszélyeztetett kárpátaljai magyarság tömeges elvándorlását figyelembe véve szinte csoda, hogy van még olyan, akit a napi megélhetési gondok mellett az irodalom is foglalkoztat. Nem vagyok elfogult, tisztában vagyok a kárpátaljai magyar irodalom érdemeivel és gyengébb teljesítményeivel is, de tudom, hogy születtek, és ha minden jól megy, születni is fognak itt fontos alkotások. A kérdés nehéz, mert vizsgálhatnánk ugyanezt a magyar és világirodalom viszonylatában. Biztosan óriási veszteség lenne, de hogy a magyar remekírók kinek és mennyire hiányoznának a világban, szerintem megjósolhatatlan.

– Tervezed-e az első köteted megjelentetését, mikorra várható, és van-e ötleted arra nézvést, hogyan jusson el majd a könyv híre Magyarországra is?

– Egyre többször gondolok a saját kötet összeállítására, de sajnos még mindig nincs elegendő anyagom hozzá. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több lehetőség kínálkozik, ha a kézirat mégis összeállna, örömmel jelentetné meg a Dupka György vezette ungvári InterMix és az az Előretolt Helyőrség Íróakadémia is, aminek idén májustól tagja lettem.

– A napokban a sajtóban magyarellenes szólamokról lehetett olvasni. Mennyire gyakori mindez, hatással van-e a magyarok és ukránok közötti együttélésre, vagy csak szimpla provokáció?

– A tapasztalataim alapján a tévében nagyjából havi, internetes portálokon pedig heti rendszerességgel jelennek meg olyan összeállítások, amik arról próbálják meggyőzni a többségi nemzetet, hogy a csekély és egyre fogyó magyar lakosság a több mint negyven milliós Ukrajna fő ellensége. Ezek általában szeparatizmust kiáltanak csak azért, mert őrizni próbáljuk a magyar kultúrát, emléket állítunk történelmünknek, ragaszkodunk nemzeti jelképeinkhez. Szerencsére a velünk élő ukránok és ruszinok többsége ezt nem veszi komolyan, de mint minden provokáció, veszélyt jelent. A parlament előtt van például a magyar nyelvű oktatást ellehetetlenítő törvénytervezet. Én nem láthatom át, kinek áll érdekében ez a hangulatkeltés, de ha így folytatódik, a jelenleginél is nehezebb idők elé nézhetünk. Még jó, hogy a kárpátaljai ember alapvetően optimista.

– Nem úgy, mint a magyarországi magyarok. Semmilyen körülmények között nem hagynád el végleg Kárpátalját?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretném elhagyni Kárpátalját. Lokálpatriótának tartom magam, de az elveket felülírhatja a józan ész. Ha ennek a kis nemzetrésznek végképp elveszik a lehetőségét a boldoguláshoz, vagy ha még inkább elmérgesedik a kelet-ukrajnai konfliktus, és kézbesítik a katonai behívómat, valószínűleg kénytelen lennék magam mögött hagyni a szülőföldet. Persze nagyon remélem, hogy ez nem következik be.

Ayhan Gökhan

(Megjelent: www.konyvkultura.kello.hu)

Bemutatkozás. Kárpátaljai portré: interjú Marcsák Gergellyel

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként” – Kosztolányi Dezső szavai jutnak eszembe, ha kedves barátomra, Marcsák Gergelyre gondolok. Magyartanár, irodalmár, zenész, mesemondó… A magyar kultúrát őrzi, ápolja, műveli a tőle telhető legszebb módon.Kárpátaljai portré sorozatunkban ma őt ismerhetjük meg.

marcsak_gergely_04

– Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!

– Marcsák Gergely vagyok, 25 éves. 1990. február 23-án születtem Kincseshomokon, és azóta is itt élek szüleimmel. Az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola szervezőpedagógusaként dolgozom. Tagja vagyok a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak.

– Hol kezdted el tanulmányaidat?

– Az általános iskola kilenc osztályát szülőfalumban, a Homoki Általános Iskolában végeztem. Ezután kerültem Ungvárra, az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskolába. A bátyám is ide járt, nyilvánvaló volt, hogy én is itt érettségizem. Nem voltam kiemelkedően jó tanuló, de a magyar nyelv és irodalom tantárgyakat nagyon szerettem, valamint általában a versmondó és szépkiejtési versenyeken is jó eredményeket értem el.

– Az iskola befejezése után az UNE magyar szakára jelentkeztél. Miért épp emellett a szak mellett döntöttél?

– Épp a humán tantárgyak iránti fokozott érdeklődésem, és nem utolsósorban a természettudományokhoz való tehetségem hiánya vezetett el az egyetemhez. Érettségizőként az utolsók közt voltam, akik még kicsúsztak a kötelező külső független tesztelés „áldásai” alól, diákként pedig az elsők közt, akik átélhették a Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kar létrejöttét az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Sokan mondták, hogy bölcsész diplomával biztosan nem tudok majd semmit kezdeni, én mégis jó döntésnek érzem ezt a választást. Ma sem döntenék másként.

– Az egyetem befejezése után hol helyezkedtél el?

– A magyar nyelv és irodalom szakos diplomámmal kapcsolatos negatív jóslatok esetemben szerencsére már az ötödik évfolyamon érvényüket vesztették. A Daykában, az alma materemben megüresedett egy magyartanári hely, és az igazgató éppen rám gondolt. Ezt rögtön el is vállaltam. Már több mint három éve dolgozom ott, és nagyjából egy éve vagyok az iskola szervezőpedagógusa. Szeretem a gyerekekkel folytatott munkát, sok kihívást és rengeteg örömöt találok benne.

– A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagja vagy. Már sokkal korábban is küldtél írásokat az Együtt folyóiratba. Mióta írsz?

– Az első próbálkozásom az Együttben való megjelenéssel még tíz éve történt. Amatőr, gyerekkori, publikálásra még nem érett versek voltak ezek, de szerencsére értő, jó kezekbe kerültek. Azóta is büszkén őrzöm a Nagy Zoltán Mihálytól akkoriban levélben kapott útmutatást és tanácsokat. Végül 2010-ben láthattam viszont a verseimet az Együtt lapjain, amit aztán több publikáció követett, a Partium folyóiratban is. Tavalyelőtt napvilágot látott a kárpátaljai pályakezdők antológiája, a Szárnypróba, ezután nem volt megállás a fiatal nemzedék tagjainak közeledésében. Az antológia szerzői köréből kinőtte magát a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság, melynek műhelyében már több mint egy éve tevékenykedünk, formálódunk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebbe a csoportba vezérelt a sors.

– Milyen műfajokban alkotsz?

– Kezdetben csak versekkel foglalkoztam, de hamarosan ismerkedni kezdtem a rövid, tömör prózai megnyilatkozás lehetőségeivel is. Egy adott mű születésekor befolyásoló tényező az aktuális téma műfaji korlátok szabta kifejthetősége. A megfelelő hatás, a mondanivaló érzékletes átadása mindig mást követel. De a műfaji sokszínűség mellett hiszek a művészetek egymást erősítő szinkretizmusában is. Ahogy az ősközösségek a zene, a szöveg, a tánc kultikus varázserejében hittek, úgy merülhettek el például az avantgárd rajongói is egy képzőművészeti kiállítás zenével és szövegekkel kísért kavalkádjában. Izgalmasnak tartom ezt a vegyítést. Mindig örülök is, ha barátaink, az ArtTisza Művészeti Egyesület tagjai felkérnek egy-egy kiállítás megnyitóján való zenés szereplésre. Legutóbbi próbálkozásom pedig az volt, hogy egyik versemhez egy kezdetleges animációt készítettem, ami, nagy örömöre, sokak véleménye szerint erősítette a költemény üzenetét.

– Jól gitározol és énekelsz. Számos rendezvényen léptél már fel verses megzenésítésekkel. Mióta zenélsz? Kiknek a műveit zenésítetted már meg?

– Tizedik osztályos koromban kaptam születésnapomra egy klasszikus akusztikus gitárt, és azóta is ezt a hangszert nyúzom, nagyon megszerettem. Azóta valóban sok alkalommal sikerült kárpátaljai és anyaországi közönség előtt is játszanom. Az emberek szerencsére általában befogadóak a megzenésített versekre. Legutóbb február 19-én a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tarthattam élő irodalomórát, ahova a líceum irodalomtanára, a szintén KVIT-tag költő, Pák Diána hívott meg. Nincs túl sok megzenésítésem, Lőrincz P. Gabriella, Bakos Kiss Károly és Tárczy Andor versét zenésítettem meg eddig, illetve egy szibériai lágerballadát Dupka György gyűjtéséből. Nem egyszerű munkafolyamat ez, igazán elmélyült, a líra és a hangszer összehangolásával töltött pillanat eredménye.

marcsak_gergely_03

– A magyar nyelv napja tiszteletére rendezett ünnepi gálán is részt vettél tavaly. Oda hogyan és miként kaptál meghívást? Mit adtál elő?

– Nemrégiben valóban nagy megtiszteltetés ért, amikor a MÉKK közvetítésével meghívást kaptam az Anyanyelvápolók Szövetsége által 2014. november 11-én a magyar nyelv napja alkalmából rendezett gálaestre. A feladat nagy felelősséggel járt, mesemondóként kellett bemutatnom az Ung-vidéki tájnyelvet, és képviselni Kárpátalját ezen a nívós eseményen. Bár a mindennapokban nem használom, mégis elevenen él bennem a szülőföldem népnyelve, az a nyelvi közeg, amiben felnőttem. Ezért mertem vállalkozni erre a nagy feladatra, aminek köszönhetően olyan kiváló és elismert népművelők mellett léphettem színpadra, mint például Toldi István, a vajdasági mesemondó, háromszoros vajdasági mesefa díjas, a népművészet mestere, a magyar kultúra lovagja. A gálaesten egy Sándor László által 1959-ben Kígyóson gyűjtött népmesét mondtam el, melynek a címe Az állatok nyelvén értő ember.

– Mit jelent számodra Kárpátalja?

– Kárpátalja a szülőföldem, mely az otthont, egy-egy utazást követően a hazatalálást jelenti számomra. Ezer szállal kötődöm hozzá, és nem szeretném hosszabb időre elhagyni. Az, hogy Kárpátalján magyarnak születtem, egyfajta hivatástudatot is adott nekem. Meggyőződésem, hogy nélküle nem lennék ugyanaz, aki most.

– Mik a jövőbeni terveid, távlati céljaid?

– A legközelebbi célom, hogy a Debreceni Egyetemen PhD-hallgatóként folytathassam irodalomtudományi jellegű tanulmányaimat. A szépirodalomban pedig szeretnék tovább fejlődni. Remélem, nem kell sokat várni arra, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű anyag álljon össze egy önálló kötet megjelentetéséhez.

– Mivel most lesz a születésnapod, ezért Istentől megáldott boldog születésnapot és sikerekben gazdag életet kívánok neked magam és a szerkesztőség nevében is!

Pusztai-Tárczy Beatrix

(Megjelent: www.karpatalja.ma)