A sztálini elhurcolások témája irodalmunkban

A sztálini elhurcolások

témája

irodalmunkban

 

Fontos, hogy a sztálini deportálások tényét nemcsak történelmi, hanem irodalmi szempontból is bemutassuk, hiszen a téma irodalmi interpretációjának jellemzése annak köztudatban elfoglalt helyét is jól szemlélteti.

 

Kárpátalja magyar lakosságát sajátos identitás jellemzi, ami hosszú történelmi folyamatok során alakult ki. Világszemléletünk alakulásában az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy közösségünk több sorsfordító jelentőségű traumát élt már át. A kárpátaljai magyarok sorsát a terület hovatartozására vonatkozó XX. századi embertelen politikai döntések pecsételték meg. A folyamatos változásokat, és az ebből eredő állandó létbizonytalanságot jól példázza a terület hivatalos elnevezésének folytonos változása is. Erről Pilipkó Erzsébet identitásról szóló munkájában így ír: „Az elmúlt majd nyolc évtized során többféleképpen nevezték: a Károlyi-kormány alatt Ruszka Krajnának, Trianont követően, a „cseh időben” Ruszinszkónak, Podkarpatszka Rusznak, Ruténföldnek, Podkarpatyijának, a Volosin-féle ukrán bábállamban Karpatszka Ukrajinának, a Horthy-kormány idején Kárpátaljának, 1945 után hivatalosan Kárpátontúli területnek, a mindennapi szóhasználatban azonban továbbra is Kárpátalja maradt.”[1]

 

Közösségünk és szűkebb pátriánk önálló története a trianoni döntéssel, Kárpátaljának a fiatal csehszlovák államhoz való csatolásával kezdődik. Az új intézményes keretek között fontos volt az irodalmi és kulturális élet újraszervezése, melynek bizonyítéka többek közt az az antológia-sorozat, ami Nyitrán látott napvilágot, és a Szlovenszkói magyar írók antológiája címet viseli. A kiadványban a szépirodalmi művek előtt tanulmányok is olvashatók, melyek rálátást engednek a kor társadalmi-kulturális problémáira. Krammer Jenő tanár, író tanulmányában a szlovenszkói magyar irodalom lélektani aspektusaival foglalkozik, és munkájában ma is aktuálisnak tűnő jelenségekre hívja fel a figyelmet: „a szlovenszkói magyar szellemi élet, tehát az irodalom is lélektani szempontból rendkívül bonyolult képlet: sokféle erő tör egymásra benne, s csak azok kiegyenlítődése teremtheti meg az egészséges, alkotó jövőt. Európa és magyarság, állampolgárság és nemzetiség, város és falu sokszólamú vitája egyezkedik benne, keresi a közös nevezőt.”[2] Európa és magyarság, állampolgárság és nemzetiség – gondoljunk bele, talán más megközelítésben, de ezek a fogalmak ma is meghatározzák a közbeszédet.

 

A csehszlovák időszak után egy rövid fellélegzést követően Kárpátalját 1945-ben csatolták hivatalosan is a Szovjetunióhoz. A sztálini kommunista vezetés véres bosszút állt a helyi magyar lakosságon, és ennek következményeit máig a kárpátaljai magyarok legnagyobb tragédiájának és kollektív traumájának tekintjük. Az 1991-ben megjelent Évgyűrűk kiadványban szerepel egy Csatáry György-cikk, melyben ezt írja a szerző: „Úgymond három napi helyreállítási munkára hívták be a férfilakosságot 18-tól 50 éves korig, amit később hadifogságra változtattak. A mit sem sejtő emberek tiltakozás nélkül fogadták a hírt, bevonultak. Embertelen körülmények és kegyetlen bánásmód fogadta őket már a szolyvai, a szambori és a szánoki gyűjtőtáborokban. A megpróbáltatásokat sokan nem élték túl”.[3] Mint a rendszerváltás utáni első e témában megjelent publikációk egyike, irányt mutat a kutatásban, megfogalmazza, hogy érdemes lenne az egykori táborok helyszínén, illetve a 4. ukrán front hadműveleti levéltárában vizsgálódni. Ez azóta megtörtént, a legtöbb kutatást Dupka György végezte, aminek sok tényfeltáró kiadvány lett az eredménye. De vajon miként jelenik meg ez a közösségi trauma irodalmunkban?

 

Az 1943. május 15-én megjelent Magyar Csillagban Illyés Gyula, Márai Sándor, Veres Péter, Tamási Áron és más szerzők közös vallomást intéztek az olvasókhoz, melynek fontos tétele a következő: “irodalmunk történetéből is úgy ismeretes a magyar író, mint nemzetének lelkiismerete”. A lelkiismeret pedig őszintén vall mindenről, ami körülvesz bennünket, ami a lelkünket nyomja – akár a kisebbségi léthelyzetben is.

„Zengjünk hálát lelkes dalokkal

a nagy Sztálinnak

és a pártnak

egész boldogságunk ott csengjen a dalban

zengj hangosabban!”[4]

(Bakó (Balla) László: Zengj Hangosabban, 1951)

 

Balla László kötetcímadó versének részletében érezhetően nem a lelkiismeret szólal meg, hanem a kor politikai elvárása. Nézzük, hogyan szól ezzel szemben Vári Fábián László Jó, hogy az éjjel c. versében a közösség hangján mélyen átélt történelmi tapasztalattal:

„Mert félelemben neveltek minket,

félve adta ránk anyánk az inget,

de már a gyermek is megtudhatja,

a rettegésnek ki volt az atyja,

szülte, dajkálta s hány a barátja.

A történelem majd kiokádja.”[5]

 

Ilyen sorokhoz persze sokat kellett várni a politikai szemléletváltásig. Az addig erőltetett optimizmus rossz hatással volt irodalmunkra, és a lágerélmény, mint tabu téma, a szépirodalomban nem fordult elő. A hallgató és elhallgattatott túlélőkkel megszakadt az az emlékezet, ami a közösségi trauma fájdalmát a fiatal generációval érzékeltette volna.

 

Közismert tény, melyik volt az első említése a deportálásoknak szépirodalmi műben. Irodalmi értéke mellett emiatt is vált híressé Kovács Vilmos regénye, a Holnap is élünk. Egy helyen bukkan elő a deportálások témája, mikor a főhős, Somogyi Gábor hazatér szülőfalujába pihenni, és húgával, a vidéki tanítónővel, akit Moszatnak nevez, beszélgetnek:

−        És milyenek a gyerekek?

−        Milyenek? Rendesek.

−        Úgy értem, hogy tudsz-e nekik mást is adni, vagyis befogadnak-e mást is, mint a számtan vagy a vegytan. Szóval nincs-e bajod a szülői ráhatással?

−        Nem értem pontosan, mire gondolsz

−        Nézd, Moszat, jól tudod, hogy annak idején a felnőtt férfiak megjárták a munkatáborokat. Azt akarom tudni, hogy ezeknek a gyerekeivel hogyan boldogulsz?[6]

 

A főhős szájába adott mondatok valóban óriási jelentőségűek. Emellett viszont az alkotó szorongattatását is tükrözik. Egyfajta írói bizonytalanság érződik ki belőlük. Mikor Somogyi Gábor „valami más” átadására, befogadására kérdez rá, valószínűleg nem a szovjet ideák szajkózását kéri számon testvérétől, a mondat második fele mégis a meghurcolt szülők esetleges ráhatását feltételezi. A szerző emellett tárgyilagosan ír, nem ítélkezik, azt az olvasóra bízza. Talán az elhurcolások említésének mentésére egyfajta egyházkritikát is kimondat Moszattal, aki arra panaszkodik, hogy a szülők templomba járatják gyerekeiket, és az a tanítás szöges ellentétben áll az iskolai tananyaggal. Ám a választ a kérdésre a következőképpen kezdi, ami a deportálások ténye mellett szintén nagyon fontos kortünet:

– Gabikám, ezek a gyerekek már csak apáik elbeszéléseiből ismerik azokat az időket. Nem az ő élményük, a hatás sem az. És más idők járnak. [7]

 

Ez az észrevétel, az igazság elhallgatásának következményei jól érzékelhetőek ma is. Irodalmunk az élmény, a hatás hiányában nem bővelkedik a sztálini elhurcolások témájára írott művekben. Pedig ez a történelmi időszak ihlette például Nagy Zoltán Mihály remekművét, A sátán fattyát.

 

A negyvenes években született versek, Fedák László, Vadnay András, Tar Géza, Huszti Béla szerzeményei, valamint a lágerfolklórnak is nevezett ismeretlen szerzőjű művek összessége különösebb költői értékkel nem bír, fontosságuk kortörténeti szempontból mégis felbecsülhetetlen. Balog Sándor versei és Mészáros Sándorné Elrabolt éveim a Gulágon c. visszaemlékezései szintén nem találtak nagyobb visszhangra irodalmi berkekben. Pedig az előbb említett szerzők saját élményeikre támaszkodva alkottak.

 

Nem személyes lágerélmény, de a családi emlékezet ihlette például Czébely Lajos következő sorait:

Míg március-óhajtásom szállt,

apám szorgos gyalujából

szibériai hóforgács hullt,

zúdult sohasem fogyón az ólban,

szabad óráinak mûhelyében

– már nem volt tehenünk –

hullott az ember-forgács-história[8]

 

és így folytatja:

„Akkor is negyvenhétben

Vorkutából döcögő talpfák lépcsőin

március megőrzött lángjának melegével

ereszkedett alá apám”[9] (Czébely Lajos: Bujkáló március)

 

Talán nem túlzás azt mondani, ezek a sorok megkapó költői képeikkel, a gyermeki rácsodálkozás felnemesített apa-alakjával a szerző legőszintébb vallomásainak egyike.

 

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a sztálini elhurcolások témaköre irodalmunk egy igen kevéssé kiaknázott területe, amiben ennek ellenére sok lehetőség rejlik. Közösségünk történelme legtragikusabb eseményének irodalmi igényű feldolgozása segítené az elhallgatás szülte feledés és homály megszűnését, élő tragédiává téve egy olyan sérelmet, ami önazonosságunk részét képezi, és amit sosem szabadna elfelejtenünk.

 

(Megjelent: Együtt 2015/6)



[1] Pilipkó Erzsébet.Identitás és hit III. A kárpátaljai magyar görög katolikusok identifikációs útjai. – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2010 – 102.o.

[2] Krammer Jenő. A szlovenszkói magyar irodalom – lélektani szemszögből. In. Szlovenszkói magyar írók antológiája. Szerk.: Dallos István–Mártonvölgyi László. – Nyitra: Lőwy Antal és Fiai Nyomdája, 1937 – 27.o.

[3] Csatáry György. Az 1944-es elhurcolás a Területi Állami Levéltár anyagainak tükrében. In. Évgyűrűk ’90. Szerk.: Dupka György. – Ungvár: Kárpáti Kiadó, 1991 – 79.o.

[4] Bakó László. Zengj hangosabban! Versek. – Uzshorod: Kárpátontúli Kiadó, 1951

[5] Vári Fábián László. Ereimben az idő – Budapest: Magyar Napló Kiadó, 2015

[6] Kovács Vilmos. Holnap is élünk – Ungvár–Debrecen: Kárpáti Kiadó–Csokonai Kiadó, 1989 – 109.o.

[7] U.o.

[8] Cézbely Lajos. Fehérbe fogyó láng – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2013

[9] U.o.

Beregszász szülötte, Jánosi György

 

Minden település, minden közösség számára magától értetődően fontos, hogy kulturális értékeit, eseményeit, valamint jelentősebb érdemeket szerzett szülötteit számon tartsa, és az utókor számára megörökítse. A beregszászi születésű Jánosi György neve nálunk sajnos feledésbe merült, szükséges hát, hogy megemlékezzünk az író, költő, népművelő református papról. Kárpátaljáról indult, hogy aztán, hivatásától vezérelve, egy a Mecsek északkeleti lábánál fekvő kis település, Váralja református lelki pásztora és egyben kulturális mindenese legyen. Alakja a község emlékezetében ma is elevenen él, nemrégiben közösségi házat neveztek el róla.

 

AZ ELŐZMÉNYEK

E sorok írója is csupán egy éve ismerte meg a papköltő nevét egy véletlenül – és azóta sem tisztázott úton – hozzá került fényképről, melyen a „Jánosi György ref. tábori lelkész” felirat olvasható, illetve egy dátum: 1918. január 23.

Jánosi György (jobb oldalon) tábori lelkészként 1918-ban

Az internet segítségével hamarosan előkerültek egy azonos nevű, egykori váraljai lelki pásztorról szóló tudnivalók. Hogy a fénykép és az adatok egy személyt takarnak, azt egy környékbeli lakos interneten való jelentkezése, és egy általa eljuttatott, 1950-es Konfirmációi emléklap képe bizonyította, Jánosi György aláírásával. Egy ilyen szerencsés „nyomozás” után sikerült felvenni a kapcsolatot a váraljai Jánosi György Közösségi Ház vezetőjével, Győrfi Andreával, aki már a névadó részletes életrajzával tudott szolgálni.[1]

 

GYERMEK- ÉS IFJÚKORA

1889. február 8-án született Beregszászban, tízgyermekes családban. Az iparosmester édesapát a család korán elvesztette, Jánosi nevelőapja harangöntő volt. Gyermekkora élményei ihlették több későbbi meséjét is. Teológiai tanulmányait a Sárospataki és a Budapesti Református Theológiai Akadémián végezte 1909 és 1913 között. 1915 őszén írta II. lelkészképesítő vizsgadolgozatát, melynek az Egyházi életünk reformjának szükségessége, főbb eszközei és a várható eredmények címet adta. Már ekkor kitűnt kritikai és jobbító szándékú magatartásával.

1914-ben veszi feleségül a szintén beregszászi, hozzá haláláig hű Csiszár Ilonát, aki két lányt és két fiút szült neki. Papi hivatását Mogyoródon kezdte el, és az I. világháború éveiben tábori lelkészként szolgált. A háború utolsó évében, 28 éves korában készült a már említett fénykép is.

 

VÁRALJÁN

Az előző lelkész, Dőczy József halála miatt 1918. szeptember 22-én a váraljai református gyülekezet nyolc jelölt közül Jánosi Györgyöt választotta új lelkészéül. Az országban uralkodó háború utáni állapotok miatt azonban tényleges szolgálatát csak 1919. március 23-án kezdhette meg. Negyven évig állt gyülekezete élén. Lelkészi hivatása mellett végzett közösségszervező és kulturmissziós tevékenysége a harmincas évektől mutatkozik meg, irodalmi munkássága mellett a népművelés és hagyományőrzés terén bontakozott ki. Lelkes kezdeményezője annak, hogy Váralja bekapcsolódjon az országos méretet öltött Gyöngyösbokréta nevű népművészeti mozgalomba. A mozgalom 1931-ben kezdődött, s az ötletgazda és lelkes szervező Paulini Béla 1945-ben történt halálával végleg megszűnt.[2] Jánosi Györgynek köszönhető tehát, hogy a Gyöngyösbokréta történetével és a mozgalom keretében színpadra vitt népi bemutatókkal foglalkozó szakirodalmak sorra megemlítik Váralja szerepét. Itt említhetjük a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában őrzött, Gönyey Sándortól származó kéziratot is, aminek tanúsága szerint a váraljai csoport egyedüliként mutatta be a vidékre jellemző hátravágós táncot és a tolnai csárdást, valamint a fonóbeli maskurások néphagyományát.[3]

A második világháború utolsó évei és a német megszállás erőt próbáló időszak volt Jánosi György életében. 1944-ben a Gestapo több nemzeti érzelmű szószóló és egyházi személyiség ellen indított hajtóvadászatot, ő maga is több hónapos bújdosásra kényszerült. Kilátástalan helyzetét csak fokozta a hír, miszerint fia, Ifj. Jánosi György, aki tisztként szolgált, Budapest ostrománál orosz hadifogságba esett. Két év elteltével egy szibériai munkatáborban hunyt el.

A lelkész több mint hat hónap elteltével tért vissza gyülekezetéhez, és a reménytelen időkben is töretlen hittel vezette nyáját. 1945 után irodalmi téren teljes mellőzöttség várja, és az ötvenes évek Rákosi-féle diktatúrája már papi hivatásából is szeretné eltávolíttatni a nemzet iránti hűségében továbbra is töretlen lelkészt. Erre 1953-ban adódott lehetőség, mivel Sztálin halálakor a templomra kitűzött gyászlobogót leszedette, és kijelentette, hogy a református egyháznak nem gyászolandó halottja Sztálin. Ezért az ÁVH kínzásai és öt hónapnyi börtön után 1954 januárjában kényszernyugdíjba küldték. Tényleges nyugdíjbalépése előtt 1955 novemberéig csillésként dolgozott a mázai bányában.

Nyugdíjas éveit Bölcskén töltötte feleségével. 1966. április 29-én a szekszárdi kórházban hunyt el 77 éves korában. Feleségével együtt a váraljai temetőben nyugszik.

 

IRODALMI MUNKÁSSÁGA

Fontos említést tennünk Jánosi György irodalmi munkásságáról is, ami az 1930-as évektől bontakozott ki, és aminek darabjai sokszor a szülőföldjéhez fűződő emlékeiből táplálkoznak. Könyvei 1944-ig viszonylagos rendszerességgel jelentek meg, és bár a kommunista érában is foglalkozott írással, az ekkor született műveit sosem adták ki.

Legjelentősebb és legsikeresebb könyvei mesegyűjteményei voltak, amiket a korabeli kritika pozitívan fogadott. 1939-ben megejelent Liplop Pali című gyűjteményéről a Nyugatban nem más, mint Török Sophie írt elismerően: „Jánosi György Liplop Palija viszont népies, noha valószínűleg nem a nép ajkáról származik. Eredetiségéhez nem értek, de arról tanúskodhatom, hogy kisgimnazista leánykám nagyokat mulat e vidám meséken, és Nemes Török János szellemesen stilizált rajzain.”[4] Valamint meséivel nemzetközi sikereket is magáénak tudhatott, hiszen Seholsincsország (1935) című gyűjteményét 1937-ben Helsinkiben finn, majd 1939-ben észt nyelven is kiadták.

A mesék mellett kiadatlan, és az idők során elkallódott népszínműveket is írt, 1942-ben pedig megjelent Az édes boldogság című verseskötete.

 

KIADOTT MŰVEI:

Seholsincsország (mesék, 1935)

A láthatatlan szélmalom (mesék, 1937)

Tumtematon maa /Seholsincsország/ (mesék finn nyelven, 1937)

Liplop Pali (mesék, 1939)

A szomjúfalvi tanítóválasztás (színmű, 1941)

Az édes boldogság (versek, 1942, Jánosi Márta álnéven)

A Holdak szigete (mesék, 1944)



[1] Az intézményvezető, Győrfi Andrea által összeállított anyag alpján közlöm Jánosi György életrajzi adatait.

[2] Pálfi Csaba. A Gyöngyösbokréta története. In. Tánctudományi Tanulmányok. – Budapest, 1970

[3] Gönyey Sándor. A Gyöngyös-bokréta története (kézirat) In. Dóka Krisztina–Molnár Péter. A Gyöngyösbokréta, írások és dokumentumok a mozgalom történetéből. – Folkszemle, 2011, Link: http://folkradio.hu/folkszemle/gyongyosbokreta/index.php

[4] Török Sophie. Új ifjúsági könyvekről. In. Nyugat, 1939. 12. sz. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00647/20819.htm

 

(Megjelent: Partium 2015. tavasz)

A sztálini elhurcolások témája Vári Fábián László műveiben

„…az egyéni életpályák és tapasztalatok halmazából még nem lesz történelem.”[1] – szögezi le Vári Fábián László az Együtt folyóiratban részletekben közölt Vásártér című életrajzi ihletettségű regénye bevezetőjében. Tudjuk azonban, hogy a mai történelemkutatásnak egyik forrása éppen az oral history, és a történelmi korok részeseinek visszaemlékezései fontos adalékul szolgálhatnak. Ékes példája ennek a sztálini elhurcolások időszakának kutatása, a túlélők visszaemlékezéseinek lejegyzése, aminek eredménye egy idén napvilágot látott Vádolnak a kárpátaljai túlélők és a meggyalázott holtak címet viselő könyv, valamint a gazdag lágerköltészetünket bemutató gyűjtemények. Az egyéni tapasztalatok és élmények azonban nemcsak a történetírás számára lehetnek hasznosak. Szerencsére akad, aki a családi legendárium történeteit szépirodalmi igénnyel papírra veti, bemutatva benne egy-egy elődje rendíthetetlen erkölcsi tartását, példát és lelki erőt adva ezzel az olvasók számára. Így válik lehetségessé, hogy a lágert megjárt Fábián László képletesen szólva nemcsak egyszülött fia, de az irodalmat fogyasztó közönség saját démonaival küzdő tagjainak kezébe is fegyvert, aranyvesszőből font korbácsot adjon.

Előadásomban arra vállalkozom, hogy bemutassam a sztálini elhurcolások témáját Vári Fábián László műveiben, különös tekintettel azokra a versben és prózában megörökített élményeire, amik munkatáborba került édesapjához, Fábián Lászlóhoz fűződnek. A költő többször is említést tesz édesapjáról, akinek a gondolkodásában és világlátásában elfoglalt fontos helyéről tanúskodik – az esszék és interjúk ide vonatkozó részein túl – a művekben többször megjelenő apamotívum. Ennek magyarázata a pszichológusok szocializációval kapcsolatos gondolataiban keresendő, így akár azt is mondhatjuk, hogy a művekben megjelenő apamotívum Carl Gustav Jung apa-imágójának, apaarchetípusának[2] művészi kifejeződése.

Vári Fábián László Permanens Trianon című 2010-es jegyzetében így vall: „Az én apám, aki már csehszlovák állampolgárnak született, engem a magyar irredenta eszmék költészetén nevelt. Így, másodgenerációs kisebbségiként 10-12 évesen olvastam először Ábrányi Emilt, Pósa Lajost és Reményiket.”[3] Ezt a hatást a Penckófer János készítette interjúban pedig egyenesen tehetségének kibontakozásához vezető gyújtópontként értékeli. A Jég és korbács című vers sorai egyaránt tanúskodnak az atyai ráhatás szellemi-erkölcsi hagyatékáról, illetve arról, hogy Vári Fábián László mennyire jártas a régi népi műveltségben, és a folklór mélyértelmű motívumait milyen könnyedséggel alkalmazza versnyelvében. Itt így ír édesapjáról: „Kiválaszt és levág / öt szál aranyvesszőt, / egy fénylő vakond- / túrásnál megáll. / Korbácsot szerkeszt, / ha kardot nem adhat, / s én állok vacogva / az álmainál.”

De vajon mit jelenthet az aranyvesszőből font korbács motívuma, mit kap általa az apjától öröklött értékrendnél vacogva strázsáló fiú? Hogy ezt feloldjuk, forduljunk a népi bölcsességekhez, a népköltészethez. Számtalan népmesénk ismert, melyekben az aranyvessző csapása csodálatos varázslatokra képes: gazdagságot hoz, elérhetővé teszi az egyszerű ember számára elérhetetlen helyeket, élővé teszi a kővé változott királyfit, a népballadák árvái kezében pedig megszólaltatja a halott édesanyát. Jótékony hatása mindig a sötétség, a gonosz erői és varázslatai ellen hatnak. Az aranyvessző jelentését pedig tovább gazdagítja a következő bukovinai székely karácsonyi kántáló szöveg: „Paradicsom közepibe’ / Aranyszőnyeg leterítve; / Azon vagyon rengő bölcső, / Abba’ fekszik az Úr Jézus. / Bal kezibe’ aranyalma, / Jobb kezibe’ aranyvessző”[4]. Ezzel pedig az aranyvessző Jézus születésének elsőrendű üzenetét hordozza: az igazak reményét. Ezért említettem meg előadásom elején, hogy az irodalom közvetítésével ezt a bíztatást bármelyik olvasó magáénak érezheti, főként, ha tudatában van, hogy az előbb említett sötét erőknek hány ártatlan esett áldozatául a történelemben, a remény pedig hány embernek segített túlélni az elmúlt század borzalmait. És meg kell említenünk, hogy Vári Fábián László ismerői számára az is érdekes összefüggés lehet, hogy az általa olyannyira tisztelt költőelőd, Nagy László életrajzi ihletettségű írásának címe éppen így szól: Adok nektek aranyvesszőt.

Az édesapja raboskodásáról – bár lírájában is találunk erre való utalást – prózai írásaiban és interjúbeszélgetésekben szól részletesen Vári Fábián László. A megpróbáltatások első állomása a szolyvai gyűjtőtábor volt, ahol Fábián László sorstársaival együtt 1944 őszétől raboskodott. Az itt tapasztalt körülményekről így idézi fel Vári Fábián László édesapja szavait Kozma Lászlóval készült interjújában: „…a lágerkapu bezárult mögöttünk, sokan meghaltak járványokban, sokan a rossz táplálkozás, a nem megfelelő munkakörülmények, a téli fagyok miatt vesztek oda, különösen azok közül, akiket rögtön tovább irányítottak Ukrajna belső területeire.”[5] A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ők csak hónapokkal később indultak tovább kelet felé, mert a táborban tífuszjárvány tört ki, és karantént rendeltek el. Erről a hátborzongató eljárásról Vári Fábián a Vásártér című regényében ír nagyanyja szájába adva a következő szavakat: „De az újlakiak ottmaradtak egész télen Szolyván, mer’ a tifusz miatt el lettek különítve, oszt’ amikor úgy alakult, látogattuk űköt, vittünk nekijek egy kis ezt, egy kis azt, ugyi, amit tudtunk.”[6]

Ebben az időszakban, 1945. február 23-án, amit a szovjet hadsereg napjaként ünnepeltek, kísérelt meg szökést Fábián László a szolyvai lágerből. Ezt egy külső forrás, Nagy Jenő visszaemlékezése is megerősíti, amit Dupka György jegyzett le, és a Megaláztatásban című kiadványban látott napvilágot. Ebben így vall a sikertelen szökési kísérletről: „Az istállók mögött fél méter vastagságú volt a szögesdrót gomolyag, több rétegben… Ezt legjobban Vári Fábián László költő édesapja tudná elmondani. Mert ő át akart rajta menni. Ez azelőtt történt, amikor 16 embernek sikerült a lágerből kiszökni… Amikor ő próbálkozott… elkapták…”[7] A meghiúsult szökési kísérletet a tábor őrsége szigorúan megtorolta, hosszú kihallgatás és kegyetlen verés várt a fogolyra. Vári Fábián a Tábori posta című regényében is leírta édesapja ezzel kapcsolatos emlékeit, és így folytatja a történetet: „A kerítés alá fegyveres őr állt, és a barakkokból kiterelték, felsorakoztatták a foglyokat. Egyenként hajtották végig a sort a két kerítés között, hogy mindenki lásson, szökésre ezentúl senki gondolni se merjen. Aztán az őrszobába vittek, ahol kegyetlenül megvertek. Amikor magamhoz tértem, tolmácsot hozattak, vallatni kezdtek. (…) Végül azt firtatták, hogy kik tudtak még a szökésemről? Ezt is teljesen értelmetlen kérdésnek tartottam, erre sem válaszoltam. Újból megvertek, majd bedobtak egy hideg, sötét szobába… Látod ezt a vörös forradást a bal szemem alatt? Kisebb korodban többször kérdezted, hogy mi ez. Most már megmondhatom, hogy egy orosz derékszíj nagy rézcsatjának a nyoma… Hát ezért nem örülünk mi a hadsereg napjának, kisfiam…”[8] Ez az interjúkban, valamint a Vásártérben is visszatérő emlékként felbukkanó vörös forradás a lágerélmény egy életen át kísértő mementójává vált az egész család számára.

A legnehezebb megpróbáltatások azonban csak ezután vártak a fogságba esett apára. A grúziai Tbiliszibe került kényszermunkára, és az ottani körülményekről a már említett Kozma-féle interjúban így emlékszik édesapja szavaira Vári Fábián László: „Iszonyú éhesek voltunk, kegynek számított, hogy koldulni járhattunk, munkánk végeztével a szemétből szedtük ki az ételhulladékot, krumplihéjat, valahogy megmaradtunk.”[9] Fábián László végül két évvel később hazatérhetett. Ennek körülményeire a Vásártér című regényben a nagymama emlékszik vissza, aki elmondja, László fiát súlyos mandulagyulladása után engedték haza, kis híján végzetes kimenetelű betegsége miatt levegőt is alig kapott.

A költői életművet már nehezebb ilyen szempontból vizsgálni. Bár Dupka György könyvében megemlíti, hogy Vári Fábián László egyes verseiben „megidézi hozzátartozói elvesztését, a korszak tragédiáját”[10], mégis azt kell mondanunk, hogy a költő lírai nyelvének és motívumvilágának összetettsége nem engedi meg a versek egysíkú olvasatát, azokat nem tudjuk egyetlen történelmi szituációhoz kötni. Jól szemlélteti ezt a Változatok a halotti beszédre című vers, melyben érzékletesen beszél ugyan a kárpátaljai magyar közösség kálváriájáról, de a költői törekvés egész históriánkat és az évezredes népi műveltséget is bevonzza, dialógust folytat vele, ezáltal pedig túllép a történelmiségen.

A Még ma éjjel című vers két tanulsággal is szolgál az olvasó számára. Hűen tükrözi a negyvenes-ötvenes évek lágertragédiáinak mélységét, illetve bemutatja, hogy a közösséget sújtó malenkij robot feldolgozatlan traumája milyen intenzíven hat annak minden tagjára, beleértve a fiatalabb generációkat, még ha azok családjai emberveszteség nélkül is vészelték át a sztálini represszió korát. A szüleit kereső és a halálukat elfogadni képtelen nyughatatlan lírai én saját fájdalmával erre a nemzedékek gondolkodását determináló tragédia-sorozatra csatlakozik, így a szerző a következő megrendítő sorokban apja és anyja sírját az egykori lágerek virtuális terében próbálja felkutatni:

 

„Tíz éve nem lelem apámat,

s anyám is bolyong öt kis éve.

Lidércfelleg nyomja a mellem,

cserepesedik holdam fénye.

Nem tudhatom, hová lehettek.

Talán magamon kívül voltam,

mikor a kocsi megjött értük.

Szólj, aki láttad őket holtan.

 

Nagydonbásztól Krasznojárszkig

felszántok minden gulág-telket,

felforgatom az éjszakákat:

Laci és Márta, hol lehettek?”

 

Nem vitás, hogy Vári Fábián László a kárpátaljai magyarság legjelentősebb élő költője, aki a közössége iránt érzett felelősségtudattól vezérelve a magas művészet szintjén képes tolmácsolni szülőföldje kultúráját, történelmének alakulását a legszélesebb körben vett magyar olvasóközönség felé. Ábrázoló művészete bárki számára átélhetővé teszi a hetvenkét évvel ezelőtt történt elhurcolások tragédiáját, a borzalmakat átélt, de hitében és erkölcsi tartásában törhetetlen hősök példája pedig vigaszt és megerősítést jelent a ma embere számára is. Milyen értékeket kapunk a művek olvasásakor? Bíztatást, megtartó hitet és reményt. Egyszóval – „aranyvesszőt”.

 


[1] Vári Fábián László: Vásártér. Együtt 2015/4. 21.

[2] Jung, Carl Gustav: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1995.

[3] Vári Fábián László: Permanens Trianon. Együtt 2010/2. 5.

[4] www.vilagnakviraga.hu/kotetek/karacsony/karacsony.pdf (Letöltve: 2016. november 11.)

[5] www.szepi.hu/irodalom/vallas/kozma/tanusagtevok/index.html (Letöltve: 2016. november 9.)

[6] Vári F. L. 2016. 32.

[7] Nagy Jenő: Megaláztatásban (A kárpátaljai magyar férfiak deportálása 1944 őszén). Ungvár–Budapest. Intermix Kiadó. 1992. 36.

[8] Vári Fábián László: Tábori posta. Budapest. Kortárs Könyvkiadó. 2011. 186–187.

[9] www.szepi.hu/irodalom/vallas/kozma/tanusagtevok/index.html (Letöltve: 2016. november 9.)

[10] Dupka György: A szovjet hatóság megtorló tevékenysége Kárpátalján (1944–1991). Ungvár–Budapest. Intermix Kiadó. 2014. 253.

 

(Megjelent: Együtt 2016/6)

Hagyomány és folytonosság (recenzió)

Dupka György Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján című új könyve vidékünk eddigi legteljesebb, a tágabb értelemben vett irodalmi életet bemutató munkája. A szellemi kultúra irodalmi ágának történetét felvázoló mű a mai Kárpátalja területéhez köthető alkotókat és művelődési eseményeket tekinti át a középkortól napjainkig. Ma, a szélsőségesen nacionalista felhangoktól sem mentes, szigorú nyelvtörvénnyel fenyegető hivatalos kijevi politika idején különös fontosságú dokumentuma ez a könyv a régiónkban születő magyar szellemi élet hagyományainak és jogfolytonosságának igazolására.

Azért is egyedülálló ez a munka, mert a szerzőnek soha nem látott mennyiségű adatot sikerült összegyűjtenie irodalmunkról. Számtalan szerző, alkotás, antológia, kiadó, irodalmi társaság, fórum neve és a fontosabb dátumok által nyerhetünk teljesebb képet a régió szellemi életéről, amelynek változásait, alakulását a történelmi kontextusba helyezés segít megérteni. Az alapos munka bizonyítéka továbbá olyan jelentős magyar írók, költők említése is, akiknek vidékünkkel való kapcsolatáról sokszor az irodalomkedvelő, a téma iránt érdeklődő közönség sem tud. Dayka Gábor és Szabó Dezső neve és ungvári kötődéseik sokak által ismertek, de meglepő lehet Jókai Mór, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc vagy Németh László említése a szövegben. Tartalmaz még a kiadvány egy 1918-tól napjainkig terjedő irodalmi eseménynaptárt, valamint az Intermix Kiadó kiadványainak teljes katalógusát.

A fejezetekben meglepő irodalmi és történelmi tények szerepelnek, érdekfeszítő leírások által tudhatja meg az olvasó, hogyan született a királyházi Nyalábvárban az első magyar nyelvű részleges bibliafordítás, mikor és hogyan ihlették meg szülőföldünk tájai, nevezetes történelmi helyszínei Gvadányit, Kölcseyt, Petőfit vagy Krúdyt. Különösen érdekes leírás tanúskodik arról, miként használta fel a szovjet vezetés az 1956-os forradalom leverése idején a kárpátaljai magyar értelmiséget saját céljai elérésére, a szocialista rendszer visszaállítására Magyarországon. Meglepő lehet például, hogy Kádár János november 1-i „szolnoki rádióbeszédét” Ungvárról sugározták, annak szövegét pedig ungvári újságírók (Lusztig Károly, Balla László) fordították és szerkesztették.

A könyv megjelenését láthatóan a forrásanyagok komoly gyűjtése előzte meg. Fontos eredmény az idézett tanulmányok és a hivatkozások között összegyűjtve látni a legjelentősebb kárpátaljai irodalom- és helytörténészek (Lehoczky Tivadar, Váradi-Sternberg János, Keresztyén Balázs, S. Benedek András stb.) cikkeit, amelyek különböző, ma már nehezen hozzáférhető kalendáriumokban, almanachokban, folyóiratokban jelentek meg. Megjegyzem, ezek tanulmányozásához és az átláthatóság kedvéért bekerülhetett volna a könyv végére a felhasznált irodalmak jegyzéke. S ha már a forrásanyagokról esett szó, a könyv a XX. század előtti történelmi események, személyek kapcsán többször utal, hivatkozik a Wikipédia valamely szócikkére, ez pedig tudományos munkák esetében kerülendő gyakorlat.

A kiadvány erényei közt említhető, hogy tartózkodik a szubjektív véleménynyilvánítástól, nem mond irodalmi értékítéletet. Ha azok kimondását a közérthetőség és a történelmi hűség megkívánja, szakmabeliek, irodalomtörténészek munkáit idézi. Különösen kiemelendő ez az elfogulatlanság annak tudatában, hogy a könyv szerzője ott volt a hatvanas években magára találó önálló kárpátaljai irodalom bölcsőjénél, és azóta is irodalmi életünk személyes résztvevője, alakítója. Még az ezredforduló táján korábbi írótársaitól elhidegült, és többek közt Dupka Györggyel vagy Nagy Zoltán Mihállyal vitákat kezdeményező Balla D. Károly is üdvözli ezt a tudományos objektivitást (a saját személyére vonatkozó fejezetek példáján), a kiadványt pedig „hasznos könyvnek tartja”.

Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján egy olyan nagy ívű kutatás eredménye, ami felvázolja mindazt a hagyományt, törekvést, ismeretanyagot, amit a kárpátaljai magyar irodalom ma magáénak tekint. Biztos vagyok benne, hogy fontos kiindulópontja lesz a további hasonló kutatásoknak, de ajánlható a szűkebb hazájukat jobban megismerni vágyó kárpátaljai magyaroknak, és bárkinek, akit érdekel nemzeti kultúránknak eme kevéssé ismert szelete. Olyan nagy hagyományú műveltséget mutat be a könyv, amire bátran büszkék lehetünk. Különösen áldásos kezdeményezés lenne a mű lefordítása a velünk élő többségi nemzet nyelvére, hiszen ez a kiadvány nagy fegyvertény lehetne a vidékünkön született magyar nyelvű szellemi értékek fontossága mellett a nyelvhasználatunkért, a megmaradásért folytatott harcban.

(Dupka György, Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján, Kultúrtörténeti vázlat, az írástudókat adó táj kulturális jellegzetességei, kortárs írók, irodalmi életet generáló intézmények adattára, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2017.)

Újabb árnyalat a Szürkéhez (recenzió)

Újabb árnyalat a Szürkéhez

 

Ezt a hatásvadász címet közel sem azért választottam, hogy a tavalyi év bestsellere és Lőrincz P. Gabriella új kötete között bármiféle párhuzamot próbáljak vonni. Igaz ugyan, hogy a kortárs irodalomszemlélet divatosnak nevezhető feminista irányzata képes lenne rá, miközben a nőről szóló, avagy éppen a női írás sajátosságait keresi. Hozzáteszem, lenne alapja ennek a megközelítésnek is, hiszen S. Benedek András például így írt Lőrincz P. első kötetéről: „Amit első olvasatra érzékelünk, az az, hogy a költő ízig-vérig nő. Ha van nőirodalom, akkor ez az”[1] (a bíráló hét évvel ezelőtt talán nem is sejtette még, miként gyűrűznek be az irodalmi gondolkodásba az ilyen megfigyeléseken alapuló gender-elméletek vadhajtásai). De a címhez visszatérve mentségemre szóljon, hogy E. L. James regénye és a nézőszámot tekintve csúcsra járatott filmadaptáció után 2016-ban nem tudok ilyen asszociáció nélkül elmenni egy Szürke címre keresztelt kötet mellett. Tény, hogy a szerző motivációja teljesen más (erre a címadó versből is következtethetünk), de ha netán szánt szándékkal akarná a párok testi kapcsolatáról felépített torz képet saját művészi színvonalán „árnyalni” (gondolok itt az Erotika vagy a kézakézben versekre), az már önmagában dicséretes vállalás lenne.

 

Ha kárpátaljai szerző kötetét olvassuk, és találkoztunk már korábbi versgyűjteményeivel is, gyakran eszünkbe juthat Balla D. Károly Újraközlő irodalom? című kritikája.[2] Ebben Vári Fábián László és Nagy Zoltán Mihály köteteit összegezve egy közös vonásra hívta fel a figyelmet: az írások többsége újraközlés, korábbi köteteikben már megjelent alkotás. Ezzel a jelenséggel szembesülünk Lőrincz P. Gabriella pályatársa, Bakos Kiss Károly kötetének, vagy éppen Tárczy Andor ungvári költő két éve megjelent Úgy szépen című versgyűjteményének olvasásakor (még úgy is, hogy utóbbi esetében új kötetre húsz évet (sic!) kellett várni). Ez persze nem von le a könyvek értékéből, és az anyaországi irodalomban is akad rá példa, mégis szimpatikus, hogy Lőrincz P. Gabriella kerülni igyekszik ezt a gyakorlatot, és a Szürke teljesen új, legfeljebb folyóiratokban közölt verseket tartalmaz.

 

Van azonban, ami nem változik. A versek témavilága, amellyel Istent és a szerelmet ragadja meg a szerző, valamint a jelenkor kihívásait a múlt igézetében. Utóbbinak a szülőföldhöz való ragaszkodásról szóló darabjai specifikusan kárpátaljai színezetűek, észrevehető azonban, hogy ez a ragaszkodás egyre inkább egyfajta „passzív ellenállás” fásult, borús tétlenségébe fullad („Nyugat felé nem megyek / Kényelmes itthon / Szememet sem kell kinyitnom / És ez a póz is tökéletes” (Aladdin)). Nem változik továbbá Lőrincz P. Gabriella formai kötöttségektől mentes írásmódja sem. Fölveti ezt a problémát Csordás László is, és nemcsak a Szürkéről szóló kritikájában[3], de korábbi, a fiatal szerzők munkáit elemző, összefoglaló jellegű tanulmányában is „befejezetlen vers-töredékek füzérét”[4] látja Lőrincz P. Gabriella szabadverseiben. És valóban akad a kötetben kifejtésre váró gondolat például a Zsákutca, a tavasz, vagy az aratás című versekben. Biztosak lehetünk benne, erény az, ha a vers az olvasóban továbbíratja önmagát, de ez az eset más, a költemény torzó hatását kelti. Ha már a formánál tartunk, érdemes megfigyelni, hogy egyes verseiben felismeri a szerző a rímben rejlő lehetőséget, és azt az utolsó sorokban alkalmazza, mintegy csattanóként él vele (Stílus, Anyák napja (Mamásan), Én magát).

 

A kötet szerkezetileg három ciklusra osztott. A liberum arbitrium címet viselő rész az istenhit szép, emberközeli példáit adja, ezért is tűnik kakukktojásnak a már-már irodalmi kavalkádként felfogható összegzés (D.Cs.E.-nek) című vers, ahol a nagy klasszikusok parafrazeált sorai csak nehézkesen lépnek fúzióba. Kiemelkedő az akár ars-poeticaként is értelmezhető Stílus és az Álom havában című vers, ami a valódi istenhit háttérbe szorulásából eredő értékvesztésre hívja fel a figyelmet („Mária elvetélt. / Azt mondják, sokat stresszelt, / pedig szedte a terhesvitamint / és az ultrahang sem utalt semmi gondra. / Nem született meg Immánuel.” (Álom havában)).

 

A második ciklus a szerelem, a férfi-nő kapcsolatok tükre. A csupán beletörődő megnyugvást, de általános boldogságot sosem feltételező versek az adys tépelődő érzelmek végtelenül passzív, elbagatellizált, akár groteszkbe hajló képét adják („Mondtam már hogy hagyjon el vagy / Kössön fel engem / Vagy kösse fel magát” (Én magát)). Ebben a fejezetben jelenik meg a kötet két költőelődöket idéző versének egyike, a hazugság című, amit Nemes Nagy Ágnes emlékének ajánl a szerző. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.” – írja Nemes Nagy A szomj című versében. A beteljesült szerelem örömére nehezedő súlyos valóság igazi reménytelenséggel fonja át az emóciót. Ebben gondolati rokonság fedezhető fel a két szerző érzelmi kötelékeket bemutató lírai világában.

 

A kötet harmadik egysége a Matematika címet viseli. Tematikai behatárolása nehéz feladat lenne, terjedelmes mivolta (27 költemény) is alátámasztani látszik, hogy az előző két ciklusba be nem sorolható versek kerültek ide. Ezzel nincs is baj, de megjegyzendő, hogy Botár Attilának a fülszövegben kifejtett tematikai rendezőelvre vonatkozó fejtegetése („A ciklusokat rendező tematika az ember hétköznapi voltának líraisága, az öröklét és az elmúlás szempontja szerint tagolódik”) nem vetíthető le a valós tartalomra. Ismét egy költőelőd életművével, ezúttal Zselicki József lírai világával folytat párbeszédet Lőrincz P. Gabriella. A szerzőre jellemző szinte őserővel ható, nyers, intenzív képiséget sugárzó motívumokkal idézi meg annak stílusát („Kárpátot ringató / Lelked deres”; „Tűzszemedben / Szikra pattan” (Zselicki Józsefnek)). Tovább erősíti a kölcsönhatást, hogy a két szerző formai-esztétikai felfogása nagyon hasonló törekvéseket mutat.

 

Ebben a kötetrészben kaptak helyet a szerző első versgyűjteményében elkezdett, majd a másodikban kiteljesedett Mama-ciklus méltó folytatásai, az Anyák napja (Mamásan) és a Nagyanyám című versek. Különös hatású a tisztán impressziók ihlette szavak vagy szintagmák egymásutániságából épülő Szolyva című vers is: „arctalanok / szögesdróttal telt fazék / emlékek és elméletek”. Ezzel a szerző M. Lovász Noémi kiállításának kapcsán a sztálini lágerekbe elhurcolt áldozatoknak állít emléket. Itt olvashatók továbbá Lőrincz P. Gabriella talán legsikerültebb írásai is, melyek rendre a nagyobb terjedelmű költeményekhez sorolhatók egyben. Kiemelendő az Ősök, az Áramszünethiány és a Zöld ág. Ezekben a folyamatos értékvesztés, a közösségi felejtés veszélyeire reflektál a történelmi és élettapasztalattal felvértezett lírai én. A régi vallásos és nemzeti erkölcs elhomályosulásának korában, az antikultúra századában a szerző a múltba, gyermekkori emlékeibe menekül („Jó lenne újra / Lánykának lenni. / Énekelni, hogy nyitva van / az Aranykapu.” (Zöld ág)).

 

A Szürke, bár nem haladja meg Lőrincz P. Gabriella előző kötetének színvonalát, nem lép túl rajta, nem érzékelhetünk benne különösebb újításra, többlet felmutatására irányuló szándékot, mégis egyenes és következetes folytatása, továbbépítése, formálása a korábbiakban megismert melankolikus, magányos, mélyen emocionális lírai univerzumnak. Érdemes időt szánni rá, és részletesebben megismerkedni ezzel a világgal.

(Lőrincz P. Gabriella, Szürke, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2016.)

 

(Megjelent: Együtt 2016/5)



[1] S. Benedek András. Egy verseskötet ’karcairól’. In. Együtt 2009/4 – 59.o.

[2] Balla D. Károly. Újraközlő irodalom?. In. Balla D. Károly. Magyarul beszélő magyarok. Esszék, publicisztikák, írójegyzetek, 2000–2006. – Budapest: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2008

[3] Csordás László. Szürke versek költője. In. Szépirodalmi Figyelő 2016/3.

[4] Csordás László. A felkészüléstől a szétszóródásig. A fiatal nemzedékek helyzete a kortárs kárpátaljai magyar irodalomban. In. Csordás László. A szétszóródás árnyékában. – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2014. – 49.o.

Mondakincsünk új tárháza (recenzió)

Kárpátalján az 1970-es években kezdődött el egyfajta magyar szellemi megújhodás. Ennek legtöbbször emlegetett bizonyítéka a Forrás Stúdió létrejötte, vagy Kovács Vilmos irodalomban és társadalompolitika terén kifejtett tevékenysége. Vári Fábián László 2012-es balladagyűjteményének bevezetőjében viszont egy másik ehhez köthető jelenségről is beszámol: a kárpátaljai magyar népköltészeti gyűjtések fellendüléséről az Ungvári Állami Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének bázisán. Mint írja, e kulturális fellendüléshez „egy múltat és történelmi hagyományait egyaránt vállaló nemzetiségi tudatot, kultúrát, a közösségi gondolkodás új formáit létrehozó és elindító nemzedéknek kellett felnövekednie.”[1] A probléma (ti. a néprajzi kincsek megóvása a pusztulástól), ami az összmagyar művelődési életben a XIX. században merült fel, főként Arany Jánosnak köszönhetően, a 70-es évektől a gyökereit és múltját kereső kárpátaljai magyar közösség értelmiségét sarkallta a népművészet termékeinek tudatos rögzítésére.

A kommunista irodalomszemléletet jól tükrözi az a megállapítás, ami a Sugaras utakon címet viselő, 1985-ben Ungváron napvilágot látott kárpátaljai irodalmi antológia utószavában kapott helyet: „Az egyes írók, költők tehetségének, jelentőségének és szerepének az a mércéje, mennyire képesek a valóság, a dolgozók vágyainak, a fejlődés előremutató tendenciáinak művészi ábrázolására.”[2] Érthető tehát, hogy az önálló irodalmi próbálkozásokkal színre lépő, a sematizmust elvető és modern művészetet hirdető fiatal értelmiségi körnek gyakran volt nézeteltérése a társadalmi életet irányító hatalommal (pl. a Forrás Stúdió megszüntetése, tagjainak módszeres felelősségre vonása). A Vári Fábián Lászlótól idézett „nemzetiségi tudat” fejlődését azonban nemcsak az irodalmi próbálkozások segíthették, hanem egy ezzel párhuzamos tevékenység is, amit ráadásul támogatott a hatalom fórumot biztosítva számára. Ez volt a néprajzi gyűjtés.

A szovjet társadalom és világszemlélet egyik embereszménye maga a dolgozó paraszt volt. Kultúrájának, a folklór termékeinek gyűjtése pedig egyben szociális jellegű vizsgálódás is. Így lehetett létjogosultsága a magyar néprajzi kincs gyűjtésének Kárpátalján. A gyűjtéseket végző fiatalok persze felismerték, hogy a népdal keserű sorsát sirató szegénylegénye nem a proletár öntudat hordozója, hanem, Arany János szavaival élve, „az egyetemes népszellem nyilatkozása”[3]. Hiteles tanúja Kárpát-medencei létünk történelmiségének, és ellentmond mindannak, amit a kor hivatalos álláspontja kis hazánkról állított, ti. Kárpátalja a szovjetek érkezéséig „Európa legelmaradottabb sarka, (…) a krónikus betegség, a tömeges kivándorlás, az analfabetizmus és a pusztító népbetegségek fészke volt.”[4] Ezzel és az „ezer éve nem volt itt semmi” elvével állnak szöges ellentétben mondáink is, amik a terület történelmi gazdagságáról tanúskodnak.

A nemzetféltés persze a harmadik évezredben sem alaptalan magatartás, és napjainkban is ráférne közösségünkre egy szellemi felvirágzás, nagyobb odafigyelés jelenünk és régmúltunk kulturális kincseire. Ezért is üdvözlendő, hogy az Intermix Kiadó 2014-ben megjelentette a Szépasszony dombja című gyűjteményt, ami, az alcím tanúsága szerint, kárpátaljai történelmi és helyi mondákat tartalmaz. Az összeállítók (Dupka György és Zubánics László) a fülszövegben említést tesznek arról, hogy a különböző kiadványokban megjelent, Kárpátaljával kapcsolatos mondákat gyűjtötték egybe. Szó esik itt még a kiadó legutóbbi, 1992-es mondagyűjteményéről, a Rákóczi virágairól is. Ennek szövegei szolgáltak az új kiadvány fő forrásául, a Szépasszony dombjában mégis minden bizonnyal az eddigi legteljesebb kárpátaljai mondagyűjteményt üdvözölhetjük. A könyv forrásjegyzékét tanulmányozva szembetűnő, hogy a szerkesztők nagy és alapos munkát végeztek, amikor térben és időben egyaránt a lehető legszélesebb körben kutatták a forrásanyagokat. Lehoczky Tivadar XIX. századi publikációitól a közelmúltban napvilágot látott helyismereti kiadványokig, az Ungvártól Nyíregyházán át Budapestig megjelent gyűjtemények közül szinte mindent felölel munkájuk, ami régiónkhoz köthető. Ez a területi és időbeli felosztás pedig a mondák elrendezésénél is érvényesült. Az összeállításban a Beregszászi, a Munkácsi, az Ungvári, a Nagyszőlősi járás, a Latorca, valamint a Borzsa völgyének mondái éppúgy igazodnak egy-egy fejezetté, mint Mátyás király vagy a kuruckor anyagai. Külön érdekesség, hogy a gyűjtést falucsúfolók is gazdagítják, igaz, ezek műfajilag, valamint keletkezésük motiváltságában is nagyban eltérnek a népi mondáktól.

A műfajok éles elkülönítése azonban egyébként sem könnyű feladat a népköltészeti termékek esetében, az epikai műfajok határai sokszor elmosódnak. A Magyar Néprajzi Lexikonban Ortutay Gyula például a monda és a mese rokonságáról, elkülönítésük nehézségéről ír. A Grimm fivérek rövid, egyszerű meghatározását idézi, miszerint „a mese költőibb, a monda történetibb.”[5] Ez a szabály érthető ugyan, de meglehetősen túlidealizált, minek okán nem tekinthetjük általános érvényűnek. A modernebb, funkcionális, formai és stilisztikai jegyeket figyelembe vevő elkülönítések sem lehetnek elég pontosak. Így fordulhat elő például az, hogy a Szépasszony dombja Mátyás királyról szóló mondaként közöl olyan szöveget, amit a Pallag Rózsa című 1988-as kiadványban népmeseként tartanak számon. És, hogy a műfaji kavalkádot tovább színesítsük: Zubánics László a kiadvány utószavában már „nemzeti mitológiát” emleget. Sietve teszem hozzá, korántsem jár messze a valóságtól.

A gyűjtemény másik problematikája az átdolgozás kérdése. Arra, hogy milyen formában adhatunk ki népköltészeti epikai műveket, „a nagy mesemondó”, Benedek Elek munkássága adja meg a választ, aki a népmesék és mondák világának anyagát összegyűjtve átdolgozásokat adott közre. Egy néprajzkutató talán nem értene egyet azzal, hogy a mondák népnyelven történő tudományos igényű lejegyzése mellőzhető, valamint megengedhető, hogy az eredeti gyűjtött anyaghoz hozzátoldjunk, kivegyünk belőle fölöslegesnek vélt részeket. Bárdos József, a gyermekirodalom szakértője Benedek Elekről szóló cikkében viszont egyenesen zseniálisnak mondja annak átdolgozásait, és külön méltatja a Benedek Elek által megteremtett mű-népnyelvet[6]. Elfogadhatjuk tehát, hogy az átdolgozás kérdése a kiadvány célközönségétől függ. A Szépasszony dombjának szerzői pedig a fülszöveg tanúsága szerint is főként a felnövekvő generációknak szánják könyvüket.

Ezen a szálon tovább haladva fölfedezhetünk egy érdekességet. Legtöbbször a népdal- és balladagyűjtemények anyagában fordulnak elő úgynevezett változatok, ami a szájhagyomány útján terjedő folklór természetes jelensége. A változatokat általánosan elfogadott módon római sorszámokkal látják el. Ez a jelölés a Szépasszony dombjának mondáinál is jelen van. Elfogadhatjuk, hogy a köznyelvire átdolgozott nyelvezetű, stilisztikailag tökéletesített szövegek is feltüntethetőek változatként, amennyiben egyes motívumok különböznek bennük. Azonban rögtön a könyv elején találkozhatunk két mondával, a Borsova vára és a Szengor vára, Borzsa vára, avagy a vári vár története címűekkel. Ezek közül mindkettő ugyanazt a történetet mondja el, azonos szereplőkkel, de míg az előbbi csupán két bekezdésbe sűríti a lényeget, addig utóbbi tizenegy oldalon keresztül tart. Ezek változatokként való feltüntetése nem szerencsés, hiszen szövegük eltérése nem az adatközlő, hanem a gyűjtő-átdolgozó munkájának eredménye.

Mindent összevetve a Szépasszony dombja hiánypótló kiadvány, a felnőtt olvasók és gyermekeink könyvespolcán is joggal érdemel fő helyet. A fülszöveg szerint a szerzők azt remélik, az olvasó a népi hagyományból képes lesz „erőt, hitet, büszkeséget” meríteni. Ezekre mind nagy szükségünk van napjaink fősodratú médiájának igénytelensége, káros hatásai mellett. Bármily meglepő, erről Arany János is értekezik: „Míg napjainkban akármely silányság utat lelhet a sajtóba, vagy legalább írott betű segélyével fönnmaradhat, mint örökös hiba: ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy Isten szabad ege alatt hallgató nép visszautasítá, ami nem életre való; s ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, tovább adja, firól fira örökítse.”[7] Mondáink kiállták ezt a próbát. Legyünk büszkék erre az örökségre, forgassuk örömmel a gyűjteményt.

(Szépasszony dombja, Kárpátaljai történeti és helyi mondák, összeállította: Dupka György és Zubánics László, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2014.)

Jegyzetek:

[1] Vári Fábián László, Vannak ringó bölcsők (Kárpátaljai magyar népballadák és népdalok), Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2012., 10.

[2] Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése In. Sugaras utakon: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985), összeállította: Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985, 311.

[3] Ortutay Gyula, A magyar népköltészet In. A magyar nép, szerk. Bartucz Lajos, Budapest, Singer és Wolfner, 1943, 284.

[4] Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése In. Sugaras utakon: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985), összeállította: Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985., 310.

[5] Magyar Néprajzi Lexikon (III.), szerk. Ortutay Gyula, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987, 742.

[6] Bárdos József, Benedek Elek, a zseniális átdolgozó In. Elektronikus Könyv és Nevelés, Link: http://epa.oszk.hu/01200/01245/00044/bj_0904.htm

[7] Arany János Összes művei (XI.), szerk. Keresztury Mária–Keresztury Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 326.

(Megjelent: Együtt 2014/5)

"...s egy reggel nem volt már Magyarország"

Magyar-Napló-február-II
A nemzeti sorskérdés és egyéni létértelmezés párhuzama Vári Fábián László Változatok a halotti beszédre című versében

Másodpercnyinek tűnő életünk helye a végtelen időben, és a létezés oka, értelme örök témája az irodalomnak. Az egyén számára fontos a múlt és a jelen összefüggése, a sorsszerűség kérdése. A legtöbb esetben pedig, ami fontos az ember számára, fontos az emberi közösség, például a nemzet, nemzetrész számára is. És igaz ez a kárpátaljai magyar közösségre is, hiszen ez a nemzetrész – folytonos fizikai és szellemi veszélyeztetettsége okán – önazonosságát, a szülőföldön való létezés jogát a múltban kutatja. Kovács Vilmost idézve: „…málló szirtbe temessetek, / fejem alatt korhadt nyereg, / két lábamnál lócsont sárgul – / ősi jognak bizonyságul…” (Verecke). Írásomban arra szeretnék rávilágítani, hogy Vári Fábián László Változatok a halotti beszédre című verse milyen olvasati lehetőségeket rejt a nemzeti, nemzetiségi és egyéni sors kérdéseinek vizsgálata során.

Penckófer János hívja fel a figyelmet tanulmányában arra, hogy Vári Fábián László munkásságának vizsgálatát „a költői személyiség”, a történelmi és társadalmi előismeretekkel bíró „szerző személye” és a „lírai én” keveredése teszi igazán izgalmassá. Penckófer szerint „…költeményeiben az(ok)on a hang(ok)on szólal meg a «lírai én», amely(ek)ben a nemzet(rész) egésze vélheti hallani a saját (történelmi) hangját.” Majd felteszi a választott témám szempontjából kitüntetett jelentőségű kérdését: „Tettenérhető-e az a szituáció, ahol «már» nem egyéni a probléma?”[1] Vélhetően nem érhető tetten, vagy legalábbis nem markáns választóvonalak mentén, hiszen egyén és közösség problémái egyszerre mutatkoznak meg a mesterien megszerkesztett, gazdag motívumvilággal árnyalt verssorokban.

A tanulmány szerzője idézi Görömbei Andrást is, aki szerint Vári Fábián László „igen kevés szavú költő”, [2] de helytállónak tűnik a gondolat továbbfűzése, amely megállapítja, hogy a szűkszavú kifejezésekből meglepően „expresszív erővel villan föl” [3] egy-egy költői kép. A szikár kifejezésmódot magyarázhatjuk többek között a költői pályán igazodási pontnak tekinthető és indító erejű népköltészet letisztultságával, a publikációs lehetőségek politikai okokból történt beszűkítésével a pályakezdés utáni évtizedekben, de – Bertha Zoltánnal egyetértve – azzal is, hogy „a cizellált, míves szó hatásába vetett hit” domináns szerepet játszik az életműben, ahol a mindenek felett álló „szépségigény az illúziótlan igazmondás szándékával mélyül és teljesedik”. [4]

Ha Pécsi Györgyi gondolatmenetét követjük, úgy tűnhet, „érvényes, saját jogú” költészetet csak úgy teremt az alkotó, ha levetkőzi „a népi, a nemzeti kisebbségéért felelősséget vállaló elkötelezett költő megtépázott és megviselt attributumait” [5]. Pedig ezt a költői szerepet, akár önként vállalt, akár a születés helye és a szocializációs közeg „szabta rá” az alkotóra, levetkőzni nem lehet. Álljon itt két gondolat ennek alátámasztására. Az első éppen Vári Fábián Lászlótól való – a költő Penckófer Jánossal folytatott beszélgetéséből idézek: „Az egyénnek […] többnyire alárendelt szerepe van a szűkebb és tágabb közösségi szintekkel szemben annak ellenére, hogy azok minőségi ismérvei (identitástudat, kultúra, gazdasági helyzet) elsősorban az egyes személyek, vagyis az «alapanyag» magával hozott értékeiből állnak össze.” [6] Vári Fábián ezt az „alárendelt szerepet” egyéni-személyes és alkotói mivoltában is vállalja, mint látható, társadalmi törvényszerűségnek tekinti, és verseinek többsége is erről a felelősségtudatról tanúskodik. A második gondolatmenet Kovács Vilmosé: „Egy közösség, ha magáénak tudja, szószólójának tekinti az írót, bizonyos esetekben kényes, de megkerülhetetlen közéleti feladatokat ró rá.” [7] Hogy Kovács Vilmos neve – társadalmi szerepvállalása által – milyen szorosan kapcsolódik a kárpátaljai polgárjogi mozgalom megszületéséhez, fölösleges bizonygatni. Egy közösség szószólójának lenni általában nem hálás (főként a rendszerváltás előtti években nem volt az), de az alkotó értelmiség számára magától értetődő feladatot jelent. A továbbiakban arra szeretnék rámutatni, hogy éppen a Változatok a halotti beszédre című vers, amelyben Pécsi Györgyi a „kárpátaljaizás” ellenében az „érvényes, saját jogú” költészet megteremtésének bizonyítékát látja, egyéb értékei mellett közösségi érvényű üzenetet hordoz: jelen van benne a XXI. századi nemzetféltés gondolata.

A vers jelentőségét az életművel foglalkozó szerzők mind elismerik és kiemelik. Papp Endre a költőről szóló monográfiájában „reprezentatív” alkotásként tekint rá, amely szerinte a „jövő antológiáiban” képviselni tudná Vári Fábián László líráját; olyan összegző versnek tartja, melyben „egy családtörténet keretében a lírikus pátriájának sorsa” [8] is megelevenedik.

„…mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” [9]– így zárja híressé vált regényét a Nobel-díjas Gabriel García Márquez. Az elemzett vers családtörténete persze merőben más, mint a Száz év magány témája, a Buendíák regényi keretbe foglalt históriája, mégis fontos párhuzam a családi sors és a közösség története közötti kapcsolat, valamint „a magvaszakadás, az elmúlás gondolatának nyomasztó jelenléte. Ezt a gondolatot nyugodt tárgyilagossággal fejti ki a regény narrátora és a versben szereplő lírai én egyaránt. Feltehetően a dél-amerikai regény világára utal a vers első sora is, hiszen nem véletlenül választja Vári Fábián a ledőlt büszke (család)fák virtuális élőhelyéül az amazoni erdők-et, az utalás pedig még direktebbnek tűnik, ha tudjuk, hogy az esőerdők fáinak valójában nincsenek is évgyűrűi. Márpedig a lírai én később „időutazásához” használja azokat.

Hogy a címválasztásban éppen a legősibb magyar szövegemlékünkhöz nyúl vissza a költő, nem meglepő, ismerve az életmű sűrítő képességét, mely a történelem, valamint a népi és a régi egyházi műveltség bevonásával magában egyesíti évezredes kultúránk gazdag motívumrendszerét. Ezen kívül egyetemes emberi értékeket is felmutat, a címben megjelölt Halotti beszéd és könyörgés teremtéstörténetének, valamint a vers első részében megjelölt bibliai Ábel alakjának mitikus világában a családfa már nem lehet csupán egy nemzetségé; az egész emberiséget szimbolizálja. Ezáltal pedig a végzetről szóló költői látomások is egyetemes érvényűek, apokaliptikus jövőképet vetítenek elénk.

Érdemes viszont azt is megfigyelni, hogyan reflektál a cím a klasszikus irodalmi hagyományokra, milyen kapcsolatban áll a mű Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor Halotti beszédével. „Hát miért vagyok én ennyire fontos?” – teszi fel a költői kérdést Vári Fábián László család és egyén, közösség és egyén konfliktusában, és szinte magától értetődően tárul fel Kosztolányi válasza: mert ő „milliók közt az egyetlenegy”, az egyszeri és megismételhetetlen gondolkodó entitás. Máraival pedig a hazából kitaszíttatott alkotó keserűsége, a szétszóródás, a nyelv- és kultúravesztés felett érzett bánatban rokonítja: „Négy apa után hárman maradtunk. / Félárbocon nevünk lobogója. / Jimmy Fébien fent Canadában, / s az ő öccsének sem lesz már utóda.”

A vers négy szerkezeti egységre osztható, melyeket a szerző arab számokkal jelölve választ el, és bár a címben megjelölt változatok kifejezés erős tagoltságot feltételezhet, azok tartalmilag mégis szorosan összekapcsolódnak, egy gondolatmenetet fűznek egyre tovább, jól felépített és megszerkesztett írásműről tanúskodnak. Az első rész „beszippantja” az olvasót a vers különleges dimenziójába, ahol az erdőirtás okozta környezetrombolás valósága egy transzcendens világgal találkozik. Felvezeti a vers témáját, és beemeli a költeménybe a családfa motívumát, ami a második részben válik különös fontosságúvá.

A második, leghosszabb szerkezeti egység az ősök felkutatásának és a nemzeti történelem fontosabb állomásainak a színhelye. Itt található a Penckófer János által feltételezett pont, amely közösségivé emeli az egyén emlékezetét. Papp Endre is megfigyeli, hogy az archaizáló elemek (tűzáldozat, ördögszegek) és a neologizmusok (computertomográf, gének) keveredése egyedi stílusértékkel rendelkezik, az idősíkok szinkróniáját eredményezi, ahol egyetlen lírai énben egyesül a múlt és jelen tapasztalata, a költői személyiség és a közösség emlékezete. Óhatatlanul idekívánkozik egy újabb idézet Márqueztől: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni” [10]. A nemzet, nemzetrész emlékezete maga a történelem, annak jelenetei (Penckófer szavaival élve) „expresszív erővel” villannak fel a versben.

A családfa történetének első, időben behatárolható alakja, mint Vári Fábián László írja, ős üköm nemzésképtelen öccse, akit „Bocskai vitézlő kapitánya”-ként említ a kétszázötvenedik évgyűrű környékén. Bocskai István a XVII. század elején uralkodott, ebből kiszámolható, hogy a szerző a családfa keletkezését, a család első emlékét az 1650-es évek környékére teszi. Egy nagy ugrással máris egy XIX. századi kolerajárvány idejében találjuk magunkat, amely megtizedelte a családot. A költő ezután apai nagyapjáról tesz említést, aki sok – „két fészakalja” – utódot nemzett, de a történelem viharai, a két világégés, az országcsonkítások a nemzetséget újra veszélybe sodorták. Így jutunk el napjaink siralmas állapotaihoz, ahol az atyafiság szentsége megbomolni látszik, és a világban szétszóródott rokonság sem viszi tovább a sok viszontagságot megélt család nevét. Ezt mutatja fel örökségül, végső számvetésül a vers ajánlásában említett Zoltán fiának a szerző: „Jöjj, fiam, lássad: így fest az ábra. / A históriák így érnek véget. / Az íveket az Úr angyala írja, / de sokra a Sátán lehel pecsétet.”

Változatok a halotti beszédre harmadik és negyedik egysége már a költői személyiség egyéni problémáit tárja elénk. Az előbbi a halál és az elmúlás borzalmaival szembenéző ember rémálmokkal terhelt keserű gondolatait jeleníti meg, míg az utóbbi egyfajta költői ars-poetica, az élet örömeihez ragaszkodó, a mulandó szépségek megörökítésére törekvő alkotó vallomása. Itt olvasható a lírai lélek fájdalomteljes átéléssel sújtó önkifejezésének legszebb leírása: „Ám mellkasom mélyén, ha reng a lélek, / mit a száloptikás kamera sem lát, / azt vérrel lehet csak… Ezért mártom / szívem falába olykor a pennát”. A költő lelke megremeg ugyan az elmúlás gondolatától, ám papírra veti élményeit, a fontosnak tartott értékeket, hogy azokat az utókorra örökítse. Ebben segíti Vári Fábián Lászlót írástehetsége, mely a kortárs magyar irodalom legjobbjai közé emeli őt.

Nemzetünk sorskérdése: hol van az utunk vége, beteljesedik-e a herderi jóslat? Úgy vélem, Vári Fábián László üzenete ebben az útkeresésben is közösségi érvényűvé emelkedik. Ha képesek vagyunk múltunk ismeretét, kultúránkat, értékeinket magas színvonalon átörökíteni az utókorra, hosszú ideig növekedhet még a magyarok nagy „családfája”.

Jegyzetek:

[1] Penckófer János. Emléklüktetés avagy a hűségre gondol egy kárpátaljai. Vári Fábián László költészete. In. Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Szerk.: Görömbei András. – Debrecen: Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2000 – 490. o.

[2] Görömbei András: Kisebbségi magyar irodalmak (1945–2000), Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2001, 324.

[3] Penckófer János: i.m., 493.

[4] Bertha Zoltán: Szépség és méltóság, Együtt, 2006/1., 52.

[5] Pécsi Györgyi: Olvasópróbák. = A „bajvívó vonulat örököse…” Vári Fábián László hatvan éves. (összeállította: Csordás László és Dupka György), KMMI-füzetek, Ungvár, 2011, 33.

[6] Vári Fábián László: Verset, ne ocsmány varangyot! (interjú, beszélgetőtárs: Penckófer János) = V. F. L.: Jég és korbács (versek 2002–2010), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2010, 85.

[7] M. Takács Lajos. „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták”. Dokumentumok Kovács Vilmosról, Alföld, 1989/6., 35.

[8] Papp Endre: Vári Fábián László, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2016, 178.

[9] Gabriel García Márquez. Száz év magány, Budapest, Magvető Kiadó, 1971, 373.

[10] Gabriel García Márquez. Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, Budapest, Magvető kiadó, 2008, 5.

(Megjelent: Magyar Napló, 2017/2)

Recenzió Ármos Lóránd kötetéről

ŐSZ, IDEGENBEN

 

Képtalálat a következőre: „a kilternani ősz”

 

Ármos Lóránd Nagykárolyban született, Budapesten élő, immár háromkötetes szerző, akinek legújabb kötete A kilternani ősz címet viseli. Ennek verseit olvasva furcsa érzésem támad, és az lesz a benyomásom, hogy a költő nem verseket, inkább ciklusokat, sokkal inkább kötetet írt. Meglepő az erős alkotói tudatosság, amivel könyvét felépíti, és egységes, jól határolt tematikai íveket ír le.  Versei az otthonkereséssel járó vívódásoknak és egy mozgalmas életút állomásainak lelki aspektusait vizsgálják, hiteles és megszívlelendő üzenetet hordozva többek közt a mai fiatal és középkorosztály számára.

A kötet három ciklusra tagolt, és az első a Sirály címet kapta. A kötetrész verseinek legjellemzőbb motívuma az úton levés, a szabadság, a boldogulás, az otthon keresésének fárasztó dinamizmusa. Összességük bevezetője és egyben érzelmi konklúziója annak az életútnak, aminek egyes emlékeit a szerző a következő két ciklusban foglalja versbe. A szabadságvágy (egyéni és művészi) megfogalmazása fontos szerepet kap itt, és bár a téma veszélyes a nehezen elkerülhető közhelyek miatt, a fogalom megszemélyesítésével meglepően erős, kifejező sorokat produkál a szerző: „Szabadság, drágám, indulhatunk! / Az út, amit veled bejárok / – vége a mellébeszélésnek –, / izgatóbb, mint a változások.” (Eljön a nap); „mert a szabadság szép szerető, / és nincs más boldogság, csak a teste.” (Nem bánok semmit). A fejezet címadó költeményében pedig Ármos Lóránd a madarak szárnyalását, pontosabban a sirályt választja a fogalom szimbólumául. Ezzel mély irodalmi hagyományokhoz nyúlik vissza, gondoljunk akár Baudelaire Albatroszára, Csehov Sirályára, vagy – Ármoshoz időben és térben is közeledve – Kányádi Sirálytáncára. Különös érvényt szerez a kötetrész verseinek az a költői attitűd, amely intenzitásával nemcsak nagy bizonyossággal állítja igazát, de egyenesen kinyilatkoztat: „Eljön az ideje a megtisztulásnak.”, „A szabadságnak malmai vannak, / azok forgatják a legszebb meséket.” (Eljön a nap); „Az újrakezdésnek is van romantikája: / az ígéret földjén bármi megterem.” (Az újrakezdés romantikája).

A kötet második ciklusa A kilternani ősz címet viseli, az itt szereplő versek jellemzője, hogy mindegyikük a szerző Írországban töltött éveit idézi. A versnyelv melankolikusabbá és prózaivá válik, a táj- és helyzetleírások már nem minden esetben férnek kötött strófai szerkezetbe, megjelenik a szabadvers. Az előző kötetben, az Apám a Holdigban külön kötetrészt kapott szerelmi tematika itt már csupán két vers erejéig bukkan fel (Nadin dalokat, Zs. van), a magányérzet kap nagyobb hangsúlyt, és a környezettől való elidegenedés. Jó példája ennek a Harmincöttel című vers, melyben az évek múlásával és a szingli-lét kilátástalanságával szembesülő szerző rájön: az idegen tájon legfeljebb a boldogulást találhatja meg, de nem a boldogságot.

Az emlékeid pelyhes dunnák nevet viseli az utolsó kötetrész, és a címadó vers kapcsán szeretnék kitérni Ármos egy érdekes címadási technikájára például azért, mert az pályakezdő költők gyakori problémája szokott lenni. A szerző úgy emel ki a vers kontextusából névadási céllal szintagmákat, mondattöredékeket, hogy azok értelme megváltozik és többletjelentéssel bírnak. Az előbb említett címet a következő mondatból emeli ki: „Az emlékeid pelyhes dunnák / alatt szuszognak, hagyd aludni őket.” És így jár el a következő vers esetében is: „Nadin dalokat írt, / énekelt, és várt rám.” (Nadin dalokat).

A harmadik ciklus darabjai az emlékezés verseinek nagyon szép példái, és bizonyítékai annak, hogy a természetközelben szocializálódott lélek nem urbanizálható. Az élet forgatagában megfáradva a szerző emlékei közt kutat, és ilyenkor lírai énjét a gyermekkor idealizált vidéki környezetébe helyezi. Nem véletlen, hogy a kötetben legtöbbször, szám szerint hétszer előforduló motívum a kert, illetve hat alkalommal szerepel benne a rét, mint az emlékezés virtuális közege. A ciklus formailag is sokszínű, kötött versszakok és szabadversek váltják egymást (a Hallgat a károlyi állomás című költeményben a központozást is elhagyja), valamint a Bácskai hexameterek szabályos hatmértékű soraival Ármos Lóránd bizonyságot tesz arról, hogy az antik formákat, az időmértékes verselést is jól ismeri. Ebben a fejezetben, a Kertet című műben folytat a szerző dialógust két pályatársa, Farkas Wellmann Éva és Bálint Tamás egy-egy verssorával, azokkal foglalva keretbe költeményét. Így pedig – szándékosan vagy sem – megkönnyíti az elemző számára saját maga elhelyezését az erdélyi irodalom fiatalabb, a kétezres évek után az Erdélyi Híradó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában jelentkezett szerzőinek sorában.

Elek Tibor egy 2009-ben elhangzott előadásában, mely az erdélyi irodalomról szólt, kifejtette, hogy – többek közt – Ármos Lóránd esetében is tart attól, hogy nem lesz képes kivonni magát a sorozatszerkesztő Orbán János Dénes „részben felszabadító, inspiráló, részben megkötő hatása alól”, és úgy tartja, a szerzőnek „kifejezetten küzdeni kell(ene) a saját, szuverén költői világ megteremtéséért.”[1] Azt gondolom, Ármos Lóránd kiérdemelte ezt a szuverenitást, hiszen A kilternani ősz letisztult nyelvezetű, megkapóan szép verseivel érvényes, saját jogú költészetet teremtett, ami egyéni színt és értéket képvisel a sokszínű rengetegben – kortárs magyar irodalmunkban.

 

 

(Ármos Lóránd, A kilternani ősz, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.)

(Megjelent: Helikon 2017/11)

[1] Elek Tibor. Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben. In. Elek Tibor. Állítások és kérdések. – Budapest: Kortárs Kiadó, 2012 – 38.o.