Marcsák Gergely blogja http://marcsakgergely.blogger.hu Ezen a blogon igyekszem összegyűjteni nyomtatott és elektronikus formában megjelent szépirodalmi és tudományos jellegű munkáimat, valamint a rólam szóló írásokat. hu A sztálini elhurcolások témája Vári Fábián László műveiben http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/09/17/a-sztalini-elhurcolasok-temaja-vari-fabian-laszlo-muveiben

„…az egyéni életpályák és tapasztalatok halmazából még nem lesz történelem.”[1] – szögezi le Vári Fábián László az Együtt folyóiratban részletekben közölt Vásártér című életrajzi ihletettségű regénye bevezetőjében. Tudjuk azonban, hogy a mai történelemkutatásnak egyik forrása éppen az oral history, és a történelmi korok részeseinek visszaemlékezései fontos adalékul szolgálhatnak. Ékes példája ennek a sztálini elhurcolások időszakának kutatása, a túlélők visszaemlékezéseinek lejegyzése, aminek eredménye egy idén napvilágot látott Vádolnak a kárpátaljai túlélők és a meggyalázott holtak címet viselő könyv, valamint a gazdag lágerköltészetünket bemutató gyűjtemények. Az egyéni tapasztalatok és élmények azonban nemcsak a történetírás számára lehetnek hasznosak. Szerencsére akad, aki a családi legendárium történeteit szépirodalmi igénnyel papírra veti, bemutatva benne egy-egy elődje rendíthetetlen erkölcsi tartását, példát és lelki erőt adva ezzel az olvasók számára. Így válik lehetségessé, hogy a lágert megjárt Fábián László képletesen szólva nemcsak egyszülött fia, de az irodalmat fogyasztó közönség saját démonaival küzdő tagjainak kezébe is fegyvert, aranyvesszőből font korbácsot adjon.

Előadásomban arra vállalkozom, hogy bemutassam a sztálini elhurcolások témáját Vári Fábián László műveiben, különös tekintettel azokra a versben és prózában megörökített élményeire, amik munkatáborba került édesapjához, Fábián Lászlóhoz fűződnek. A költő többször is említést tesz édesapjáról, akinek a gondolkodásában és világlátásában elfoglalt fontos helyéről tanúskodik – az esszék és interjúk ide vonatkozó részein túl – a művekben többször megjelenő apamotívum. Ennek magyarázata a pszichológusok szocializációval kapcsolatos gondolataiban keresendő, így akár azt is mondhatjuk, hogy a művekben megjelenő apamotívum Carl Gustav Jung apa-imágójának, apaarchetípusának[2] művészi kifejeződése.

Vári Fábián László Permanens Trianon című 2010-es jegyzetében így vall: „Az én apám, aki már csehszlovák állampolgárnak született, engem a magyar irredenta eszmék költészetén nevelt. Így, másodgenerációs kisebbségiként 10-12 évesen olvastam először Ábrányi Emilt, Pósa Lajost és Reményiket.”[3] Ezt a hatást a Penckófer János készítette interjúban pedig egyenesen tehetségének kibontakozásához vezető gyújtópontként értékeli. A Jég és korbács című vers sorai egyaránt tanúskodnak az atyai ráhatás szellemi-erkölcsi hagyatékáról, illetve arról, hogy Vári Fábián László mennyire jártas a régi népi műveltségben, és a folklór mélyértelmű motívumait milyen könnyedséggel alkalmazza versnyelvében. Itt így ír édesapjáról: „Kiválaszt és levág / öt szál aranyvesszőt, / egy fénylő vakond- / túrásnál megáll. / Korbácsot szerkeszt, / ha kardot nem adhat, / s én állok vacogva / az álmainál.”

De vajon mit jelenthet az aranyvesszőből font korbács motívuma, mit kap általa az apjától öröklött értékrendnél vacogva strázsáló fiú? Hogy ezt feloldjuk, forduljunk a népi bölcsességekhez, a népköltészethez. Számtalan népmesénk ismert, melyekben az aranyvessző csapása csodálatos varázslatokra képes: gazdagságot hoz, elérhetővé teszi az egyszerű ember számára elérhetetlen helyeket, élővé teszi a kővé változott királyfit, a népballadák árvái kezében pedig megszólaltatja a halott édesanyát. Jótékony hatása mindig a sötétség, a gonosz erői és varázslatai ellen hatnak. Az aranyvessző jelentését pedig tovább gazdagítja a következő bukovinai székely karácsonyi kántáló szöveg: „Paradicsom közepibe’ / Aranyszőnyeg leterítve; / Azon vagyon rengő bölcső, / Abba’ fekszik az Úr Jézus. / Bal kezibe’ aranyalma, / Jobb kezibe’ aranyvessző”[4]. Ezzel pedig az aranyvessző Jézus születésének elsőrendű üzenetét hordozza: az igazak reményét. Ezért említettem meg előadásom elején, hogy az irodalom közvetítésével ezt a bíztatást bármelyik olvasó magáénak érezheti, főként, ha tudatában van, hogy az előbb említett sötét erőknek hány ártatlan esett áldozatául a történelemben, a remény pedig hány embernek segített túlélni az elmúlt század borzalmait. És meg kell említenünk, hogy Vári Fábián László ismerői számára az is érdekes összefüggés lehet, hogy az általa olyannyira tisztelt költőelőd, Nagy László életrajzi ihletettségű írásának címe éppen így szól: Adok nektek aranyvesszőt.

Az édesapja raboskodásáról – bár lírájában is találunk erre való utalást – prózai írásaiban és interjúbeszélgetésekben szól részletesen Vári Fábián László. A megpróbáltatások első állomása a szolyvai gyűjtőtábor volt, ahol Fábián László sorstársaival együtt 1944 őszétől raboskodott. Az itt tapasztalt körülményekről így idézi fel Vári Fábián László édesapja szavait Kozma Lászlóval készült interjújában: „…a lágerkapu bezárult mögöttünk, sokan meghaltak járványokban, sokan a rossz táplálkozás, a nem megfelelő munkakörülmények, a téli fagyok miatt vesztek oda, különösen azok közül, akiket rögtön tovább irányítottak Ukrajna belső területeire.”[5] A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ők csak hónapokkal később indultak tovább kelet felé, mert a táborban tífuszjárvány tört ki, és karantént rendeltek el. Erről a hátborzongató eljárásról Vári Fábián a Vásártér című regényében ír nagyanyja szájába adva a következő szavakat: „De az újlakiak ottmaradtak egész télen Szolyván, mer’ a tifusz miatt el lettek különítve, oszt’ amikor úgy alakult, látogattuk űköt, vittünk nekijek egy kis ezt, egy kis azt, ugyi, amit tudtunk.”[6]

Ebben az időszakban, 1945. február 23-án, amit a szovjet hadsereg napjaként ünnepeltek, kísérelt meg szökést Fábián László a szolyvai lágerből. Ezt egy külső forrás, Nagy Jenő visszaemlékezése is megerősíti, amit Dupka György jegyzett le, és a Megaláztatásban című kiadványban látott napvilágot. Ebben így vall a sikertelen szökési kísérletről: „Az istállók mögött fél méter vastagságú volt a szögesdrót gomolyag, több rétegben… Ezt legjobban Vári Fábián László költő édesapja tudná elmondani. Mert ő át akart rajta menni. Ez azelőtt történt, amikor 16 embernek sikerült a lágerből kiszökni… Amikor ő próbálkozott… elkapták…”[7] A meghiúsult szökési kísérletet a tábor őrsége szigorúan megtorolta, hosszú kihallgatás és kegyetlen verés várt a fogolyra. Vári Fábián a Tábori posta című regényében is leírta édesapja ezzel kapcsolatos emlékeit, és így folytatja a történetet: „A kerítés alá fegyveres őr állt, és a barakkokból kiterelték, felsorakoztatták a foglyokat. Egyenként hajtották végig a sort a két kerítés között, hogy mindenki lásson, szökésre ezentúl senki gondolni se merjen. Aztán az őrszobába vittek, ahol kegyetlenül megvertek. Amikor magamhoz tértem, tolmácsot hozattak, vallatni kezdtek. (…) Végül azt firtatták, hogy kik tudtak még a szökésemről? Ezt is teljesen értelmetlen kérdésnek tartottam, erre sem válaszoltam. Újból megvertek, majd bedobtak egy hideg, sötét szobába… Látod ezt a vörös forradást a bal szemem alatt? Kisebb korodban többször kérdezted, hogy mi ez. Most már megmondhatom, hogy egy orosz derékszíj nagy rézcsatjának a nyoma… Hát ezért nem örülünk mi a hadsereg napjának, kisfiam…”[8] Ez az interjúkban, valamint a Vásártérben is visszatérő emlékként felbukkanó vörös forradás a lágerélmény egy életen át kísértő mementójává vált az egész család számára.

A legnehezebb megpróbáltatások azonban csak ezután vártak a fogságba esett apára. A grúziai Tbiliszibe került kényszermunkára, és az ottani körülményekről a már említett Kozma-féle interjúban így emlékszik édesapja szavaira Vári Fábián László: „Iszonyú éhesek voltunk, kegynek számított, hogy koldulni járhattunk, munkánk végeztével a szemétből szedtük ki az ételhulladékot, krumplihéjat, valahogy megmaradtunk.”[9] Fábián László végül két évvel később hazatérhetett. Ennek körülményeire a Vásártér című regényben a nagymama emlékszik vissza, aki elmondja, László fiát súlyos mandulagyulladása után engedték haza, kis híján végzetes kimenetelű betegsége miatt levegőt is alig kapott.

A költői életművet már nehezebb ilyen szempontból vizsgálni. Bár Dupka György könyvében megemlíti, hogy Vári Fábián László egyes verseiben „megidézi hozzátartozói elvesztését, a korszak tragédiáját”[10], mégis azt kell mondanunk, hogy a költő lírai nyelvének és motívumvilágának összetettsége nem engedi meg a versek egysíkú olvasatát, azokat nem tudjuk egyetlen történelmi szituációhoz kötni. Jól szemlélteti ezt a Változatok a halotti beszédre című vers, melyben érzékletesen beszél ugyan a kárpátaljai magyar közösség kálváriájáról, de a költői törekvés egész históriánkat és az évezredes népi műveltséget is bevonzza, dialógust folytat vele, ezáltal pedig túllép a történelmiségen.

A Még ma éjjel című vers két tanulsággal is szolgál az olvasó számára. Hűen tükrözi a negyvenes-ötvenes évek lágertragédiáinak mélységét, illetve bemutatja, hogy a közösséget sújtó malenkij robot feldolgozatlan traumája milyen intenzíven hat annak minden tagjára, beleértve a fiatalabb generációkat, még ha azok családjai emberveszteség nélkül is vészelték át a sztálini represszió korát. A szüleit kereső és a halálukat elfogadni képtelen nyughatatlan lírai én saját fájdalmával erre a nemzedékek gondolkodását determináló tragédia-sorozatra csatlakozik, így a szerző a következő megrendítő sorokban apja és anyja sírját az egykori lágerek virtuális terében próbálja felkutatni:

 

„Tíz éve nem lelem apámat,

s anyám is bolyong öt kis éve.

Lidércfelleg nyomja a mellem,

cserepesedik holdam fénye.

Nem tudhatom, hová lehettek.

Talán magamon kívül voltam,

mikor a kocsi megjött értük.

Szólj, aki láttad őket holtan.

 

Nagydonbásztól Krasznojárszkig

felszántok minden gulág-telket,

felforgatom az éjszakákat:

Laci és Márta, hol lehettek?”

 

Nem vitás, hogy Vári Fábián László a kárpátaljai magyarság legjelentősebb élő költője, aki a közössége iránt érzett felelősségtudattól vezérelve a magas művészet szintjén képes tolmácsolni szülőföldje kultúráját, történelmének alakulását a legszélesebb körben vett magyar olvasóközönség felé. Ábrázoló művészete bárki számára átélhetővé teszi a hetvenkét évvel ezelőtt történt elhurcolások tragédiáját, a borzalmakat átélt, de hitében és erkölcsi tartásában törhetetlen hősök példája pedig vigaszt és megerősítést jelent a ma embere számára is. Milyen értékeket kapunk a művek olvasásakor? Bíztatást, megtartó hitet és reményt. Egyszóval – „aranyvesszőt”.

 


[1] Vári Fábián László: Vásártér. Együtt 2015/4. 21.

[2] Jung, Carl Gustav: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1995.

[3] Vári Fábián László: Permanens Trianon. Együtt 2010/2. 5.

[4] www.vilagnakviraga.hu/kotetek/karacsony/karacsony.pdf (Letöltve: 2016. november 11.)

[5] www.szepi.hu/irodalom/vallas/kozma/tanusagtevok/index.html (Letöltve: 2016. november 9.)

[6] Vári F. L. 2016. 32.

[7] Nagy Jenő: Megaláztatásban (A kárpátaljai magyar férfiak deportálása 1944 őszén). Ungvár–Budapest. Intermix Kiadó. 1992. 36.

[8] Vári Fábián László: Tábori posta. Budapest. Kortárs Könyvkiadó. 2011. 186–187.

[9] www.szepi.hu/irodalom/vallas/kozma/tanusagtevok/index.html (Letöltve: 2016. november 9.)

[10] Dupka György: A szovjet hatóság megtorló tevékenysége Kárpátalján (1944–1991). Ungvár–Budapest. Intermix Kiadó. 2014. 253.

 

(Megjelent: Együtt 2016/6)

]]>
Sun, 17 Sep 2017 14:37:53 +0200 182405_14327
Örök fogság http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/09/17/orok-fogsag

Örök fogság

 

Rögökbe meredő bordáid közé

a lélek immár örökre befagyott.

Hogy a végtelennek kezdőpontja van,

te, ki odahaltál, tanúsíthatod.

Esendő elménk nem foghatja még fel:

magányod hosszabb, mint az emlékezet,

és hosszabb, mint a népek földi útja,

mely egyenest a pusztuláshoz vezet.

Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,

rossz szónoklatban történelmi példa,

csak porladó csontváz, befagyott lélek,

mi hazavágy, de sosem érhet célba.

S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,

és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,

meséld el neki, mondd, hogy megtalálta

végre az utolsó kárpátaljait.

 

(Megjelent: Együtt 2016/4)

]]>
Sun, 17 Sep 2017 14:30:26 +0200 182405_14326
Kivizsgálás http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/09/17/kivizsgalas

Kivizsgálás

Egy régi külvárosi kórház röntgengépében születtem. A nővért, aki engedélyt adott az első lélegzetvételre, nem láthattam tisztán, de tudom, hogy kövér volt. Csak hunyorogtam még erre a világra, míg a fehér csempefalat támasztottam meztelenül. Miután ruháimat magamra öltöttem, az előtérben ülő másik nővér rendelt magához mogorván, siettetve, látszott, hogy félénk botorkálásom nemcsak idegesíti, de fel is tartja őt nagy munkájában. Egy asztalnál ült, én vele szemben álltam, és orrom alá tolt egy nagy nyitott könyvet. Hogy a betűket láthassam, szék híján meg kellett hajolnom a nővér előtt, amit ő magában valószínűleg elégedetten nyugtázott, saját pozícióját annyira fontosnak vélte, hogy ezt a gesztust el is várta minden pácienstől. Csodálkozva mélyedtem el a nyitott könyvben, vastagsága arra utalt, hogy több száz, több ezer bejegyzést tartalmazhat már, de mielőtt még kíváncsiságomtól vezérelve visszaforgathattam volna a megsárgult lapokat, a nővér ujjával türelmetlenül az utolsó sorra bökött. Én azonnal megértettem, hogy oda írta le vezeték-, kereszt- és apai nevemet, illetve az egyik rubrikában szereplő tanár szó a nekem szánt foglalkozásra utal. Nem néztem föl, arcát nem láthattam, de tudtam, hogy hezitálásom miatt szeme a szánalommal telt utálattól, valamint haragtól izzik. Mivel ez megijesztett, nem tehettem mást, a sor végén aláírtam. Mindent elfogadtam.

 

Hogy azt a szobát erősen fűtötték-e, vagy csak a feszültségtől kezdett izzadni a homlokom, nem tudom, de miután durva hangon kiküldtek onnan, a hűvös folyosó kellemes enyhülést adott. Ingem kilógó csücskét nadrágomba tűrtem, nyitott kézitáskámon behúztam a cipzárt, leellenőriztem, farzsebemben van-e a pénztárcám, végre rendezhettem soraimat. Leültem az egyik padra, próbáltam összeszedni magam. A kórházi folyosón megnyúltak az árnyak, a kőpadlón imbolyogtak, felkúsztak a falakra, majd a szűk réseken beúsztak a rejtélyes, zárt orvosi szobák ajtói alatt. Táncuk monotonitása idegnyugtatóként hatott rám a zaklatott percek után. Figyelmemet egy velem szemben felfüggesztett légypiszkos gyógyszerreklám és a rajta ábrázolt emberi nyirokrendszer ejtette rabul, de egyben eszembe is juttatta, hogy nekem itt feladatom van, mennem kell tovább.

 

Bőrdzsekim zsebébe nyúlva előbb székletmintám tégelyét érintettem meg, majd kihúztam mellőle egy apró cetlit, a beutalót. A kardiológus neve szerepelt rajta, Olena Pavlivnáé, és egy emelettel feljebb lévő szobájának száma. A lépcsőház felé indultam. A betonlépcső fokaiba mélyedést vájt az idő és a sok beteg. Ez a számtalan leírhatatlan szenvedéstörténet úgy rám nehezedett, hogy csak lassan értem el a harmadik emelet, a többihez hasonlóan sötét folyosóját. A kardiológus szobájával szomszédos kabinet előtt nagy sor állt, oda kell bejutnom majd a székletmintával. Idős, megkeseredett tanárok álltak szorosan az ajtó előtt, nagy pasztellszínű kabátok lógtak rajtuk, és többségük egymást szidta durván káromkodva, amiért nem halad a sor, és sokan próbálnak előrefurakodni. A helyzetük reménytelensége miatt érzett rosszkedv majdnem rám is átragadt, ám benyitottam a kardiológus szobájába, és a nyomasztó folyosó törött, lógó kilincsű ajtaja mögött fényben úszó, tiszta, jó illatú helyiségben találtam magam. Ott ült rendezett fehér íróasztalánál Olena Pavlivna, és a mögötte lévő ablakpárkányon három nagy zamioculcas állt. Köszöntem, ő is köszönt, hellyel kínált, elkérte orvosi lapomat, a beutalómat fiókjába rakta, és kellemes hangját hallgatva szinte megfeledkeztem róla, hogy egy régi külvárosi kórházban vagyok, odalent egy zsarnok nővér ripakodott rám, a fájdalom mélyedést vájt a lépcsőkbe és kint idős tanárok káromkodnak. Míg magammal hozott papírjaimat olvasta, igyekezett szóval tartani, én pedig nem tudtam levenni szememet szép ívű nyakáról, aminek a beömlő napfény bársonyos szegélyt kölcsönzött. Míg néztem, folyton csak fehér, hólyagos és valószínűleg rettentően érzékeny nyirokmirigyére tudtam gondolni.

 

Miután a leleteim kiértékelésével végzett, azt kérte, vetkőzzek félmeztelenre és helyezzem kényelembe magam a vizsgálóasztalon. Én ennek eleget téve ruháimat egy székre raktam és lefeküdtem. Egymás után kétszer rezzentem össze: előbb a zöld matracot borító hideg fólia ért hozzá a csupasz hátamhoz, majd Olena Pavlivna átlátszó, lehűtött zselét kent a mellkasomra. Ebbe a zselérétegbe fúrta bele műszerét, és fel-alá pásztázta vele a szívem tájékát, mosolya eltűnt, komoly, mély koncentrációt sejtető arckifejezéssel meredt egy monitorra, míg én teljes nyugalommal újra a nyakát néztem és nyirokcsomóira gondoltam. Másodpercek múltán arca újra felderült, egyenest rám nézett, és már-már angyali hangon így szólt: szép a szíve. Rám ez az egyszerű mondat olyan hatást gyakorolt, hogy alig bírtam visszatartani a folyamatos öntelt vigyorgást. Amiben én biztos voltam, amit mindig is tudtam, most, úgymond, tudományos tényként közölték velem. Orvosilag támasztották alá.

 

Ez az élmény olyan lelki megnyugvást és pozitív töltetet adott, hogy miután felöltöztem, megköszöntem a vizsgálatot és távoztam Olena Pavlivnától, a nyomasztó kórházi valóságot már szinte tudomásul sem vettem. Mosolyogva vártam ki soromat az idős pedagógusok között, hogy egy kis üvegcsébe gondosan belenyomkodott székletemet az övék mellé tehessem egy üveglapra. Gondtalanul szaladtam le a lépcsőn, hogy a földszinti regisztrációs szobában megszabaduljak a papíroktól, kapjak egy pecsétet az orvosi könyvemre, elhagyhassam ezt a régi kórházat, és a külvilágban, szabad levegőn minden szembejövőnek elmondhassam a kedves kardiológusnő szakvéleményét. Sajnos ekkor ért addigi rövid életem legnagyobb csalódása, ami rettentő borzongással töltött el. A regisztráción egy nővér ült unott arckifejezéssel, foltos köpenyben. Szobájában rengeteg papír és kórlap állt, amik egy padlótól a plafonig érő polcot töltöttek meg. Beléptem, köszöntem, ő nem köszönt, rám sem nézett, csak a kezét nyújtotta a papírjaimért. Miután átnézte az orvosi könyvemet, rám tekintett, és közölte velem, tudja, hogy ez nyilván megterhelő, de akkor is át kell mennem a 3. számú városi poliklinikára, hogy a kardiológus is megvizsgáljon. Azt hittem, szerény nyelvtudásom miatt értettem valamit félre, és elmondtam, hogy szívvizsgálaton már voltam, a harmadik emeleten, Olena Pavlivnánál. A nővér rám nézett és fennhangon közölte velem, hogy itt nem dolgozik semmiféle Olena Pavlivna, sőt, kardiológusuk sincs egyáltalán.

 

A megrökönyödéstől zúgni kezdett agyam, teljesen értetlenül álltam, és reméltem, hogy továbbra is valami félreértésről van szó, ami egyre valószínűtlenebbnek tűnt, a nővér ugyanis szigorú pontossággal fogalmazott. Tovább állítani a saját igazamat, vitatkozni értelmetlenség lett volna, ezért kirohantam a szobából, fel a harmadik emeletre, vissza a kardiológushoz. Megragadtam a lógó, törött kilincset, de hiába rángattam, az ajtó zárva volt, és a kabinet, ahol nemrég Olena Pavlivnát magam mögött hagytam, már nem volt több, mint egy a régi külvárosi kórház zárt orvosi szobái közül. Próbáltam belesni a kulcslyukon, de odabent sötét volt, mintha a helyiségnek ablaka sem lenne. A másik ajtónál már senki nem volt, aki emlékezhetett rá, hogy onnan én, vagy bárki más kijött volna, az idős tanárok ugyanis folyton cserélődtek. Csalódást és döbbenetet éreztem egyszerre, félelemtől borsódzott a hátam. Próbáltam újragondolni a történteket, és világossá vált, hogy bármennyire is ódzkodom a dologtól, muszáj visszamennem a röntgenvizsgáló terembe. Lementem a második emeleti szobához, a kilincsre tettem a kezem és benyitottam. Az asztalnál ülő nővér, amint észrevett, határozott kézmozdulattal behívott, és utasított, hogy vetkőzzek le, most már teljesen meztelenre. Megbénított a félelem. Hogy szavának érvényt szerezzen, felállt, megfogta a karomat és a fogas mellé lökött. Én öltözni kezdtem, teljesen meztelenre, ágyékomat a két kezemmel takartam el. Ismét megfogta a karomat és a röntgengéphez vezetett, kolléganője ott várt ránk. A gépbe álltam, a felszólításra nyújtottam nyakamat, egész testem megfeszült, államat a támaszra fektettem. Ijesztő csikorgással zárult a röntgengép ajtaja, a nővér, aki kövér volt, most azt mondta, ne lélegezzek, és készülékén beállította a halálos dózist.

 

(Megjelent: Együtt 2017/4)

]]>
Sun, 17 Sep 2017 14:08:54 +0200 182405_14323
Hagyomány és folytonosság (recenzió) http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/08/16/hagyomany-es-folytonossag-recenzio

Dupka György Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján című új könyve vidékünk eddigi legteljesebb, a tágabb értelemben vett irodalmi életet bemutató munkája. A szellemi kultúra irodalmi ágának történetét felvázoló mű a mai Kárpátalja területéhez köthető alkotókat és művelődési eseményeket tekinti át a középkortól napjainkig. Ma, a szélsőségesen nacionalista felhangoktól sem mentes, szigorú nyelvtörvénnyel fenyegető hivatalos kijevi politika idején különös fontosságú dokumentuma ez a könyv a régiónkban születő magyar szellemi élet hagyományainak és jogfolytonosságának igazolására.

Azért is egyedülálló ez a munka, mert a szerzőnek soha nem látott mennyiségű adatot sikerült összegyűjtenie irodalmunkról. Számtalan szerző, alkotás, antológia, kiadó, irodalmi társaság, fórum neve és a fontosabb dátumok által nyerhetünk teljesebb képet a régió szellemi életéről, amelynek változásait, alakulását a történelmi kontextusba helyezés segít megérteni. Az alapos munka bizonyítéka továbbá olyan jelentős magyar írók, költők említése is, akiknek vidékünkkel való kapcsolatáról sokszor az irodalomkedvelő, a téma iránt érdeklődő közönség sem tud. Dayka Gábor és Szabó Dezső neve és ungvári kötődéseik sokak által ismertek, de meglepő lehet Jókai Mór, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc vagy Németh László említése a szövegben. Tartalmaz még a kiadvány egy 1918-tól napjainkig terjedő irodalmi eseménynaptárt, valamint az Intermix Kiadó kiadványainak teljes katalógusát.

A fejezetekben meglepő irodalmi és történelmi tények szerepelnek, érdekfeszítő leírások által tudhatja meg az olvasó, hogyan született a királyházi Nyalábvárban az első magyar nyelvű részleges bibliafordítás, mikor és hogyan ihlették meg szülőföldünk tájai, nevezetes történelmi helyszínei Gvadányit, Kölcseyt, Petőfit vagy Krúdyt. Különösen érdekes leírás tanúskodik arról, miként használta fel a szovjet vezetés az 1956-os forradalom leverése idején a kárpátaljai magyar értelmiséget saját céljai elérésére, a szocialista rendszer visszaállítására Magyarországon. Meglepő lehet például, hogy Kádár János november 1-i „szolnoki rádióbeszédét” Ungvárról sugározták, annak szövegét pedig ungvári újságírók (Lusztig Károly, Balla László) fordították és szerkesztették.

A könyv megjelenését láthatóan a forrásanyagok komoly gyűjtése előzte meg. Fontos eredmény az idézett tanulmányok és a hivatkozások között összegyűjtve látni a legjelentősebb kárpátaljai irodalom- és helytörténészek (Lehoczky Tivadar, Váradi-Sternberg János, Keresztyén Balázs, S. Benedek András stb.) cikkeit, amelyek különböző, ma már nehezen hozzáférhető kalendáriumokban, almanachokban, folyóiratokban jelentek meg. Megjegyzem, ezek tanulmányozásához és az átláthatóság kedvéért bekerülhetett volna a könyv végére a felhasznált irodalmak jegyzéke. S ha már a forrásanyagokról esett szó, a könyv a XX. század előtti történelmi események, személyek kapcsán többször utal, hivatkozik a Wikipédia valamely szócikkére, ez pedig tudományos munkák esetében kerülendő gyakorlat.

A kiadvány erényei közt említhető, hogy tartózkodik a szubjektív véleménynyilvánítástól, nem mond irodalmi értékítéletet. Ha azok kimondását a közérthetőség és a történelmi hűség megkívánja, szakmabeliek, irodalomtörténészek munkáit idézi. Különösen kiemelendő ez az elfogulatlanság annak tudatában, hogy a könyv szerzője ott volt a hatvanas években magára találó önálló kárpátaljai irodalom bölcsőjénél, és azóta is irodalmi életünk személyes résztvevője, alakítója. Még az ezredforduló táján korábbi írótársaitól elhidegült, és többek közt Dupka Györggyel vagy Nagy Zoltán Mihállyal vitákat kezdeményező Balla D. Károly is üdvözli ezt a tudományos objektivitást (a saját személyére vonatkozó fejezetek példáján), a kiadványt pedig „hasznos könyvnek tartja”.

Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján egy olyan nagy ívű kutatás eredménye, ami felvázolja mindazt a hagyományt, törekvést, ismeretanyagot, amit a kárpátaljai magyar irodalom ma magáénak tekint. Biztos vagyok benne, hogy fontos kiindulópontja lesz a további hasonló kutatásoknak, de ajánlható a szűkebb hazájukat jobban megismerni vágyó kárpátaljai magyaroknak, és bárkinek, akit érdekel nemzeti kultúránknak eme kevéssé ismert szelete. Olyan nagy hagyományú műveltséget mutat be a könyv, amire bátran büszkék lehetünk. Különösen áldásos kezdeményezés lenne a mű lefordítása a velünk élő többségi nemzet nyelvére, hiszen ez a kiadvány nagy fegyvertény lehetne a vidékünkön született magyar nyelvű szellemi értékek fontossága mellett a nyelvhasználatunkért, a megmaradásért folytatott harcban.

(Dupka György, Magyar irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján, Kultúrtörténeti vázlat, az írástudókat adó táj kulturális jellegzetességei, kortárs írók, irodalmi életet generáló intézmények adattára, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2017.)

]]>
Wed, 16 Aug 2017 21:55:30 +0200 182405_13337
Különjárat http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/08/16/kulonjarat

Különjárat

 

Este ma is buszra szálltam,

s én lettem a busz maga.

Meglepő, hogy fájni kezdett

hatvan utas bánata.

 

Nagy, vonagló embermassza

káromkodik, epét hány.

Körbezár és elaltat a

bűzös oxigénhiány.

 

Öt perc csak az állomás, de

eldöcögünk holnapig.

Kit érdekel, bármelyikünk

mit akar, vagy hol lakik?

 

Nyomorunk már senki gondja,

a menetdíj életünk.

Mind egymással takarózunk.

Tudjuk, hová érkezünk.

 

(Megjelent: Együtt. 2015/1)

]]>
Wed, 16 Aug 2017 21:49:57 +0200 182405_13336
Csoda, hogy van még, akit az irodalom is foglalkoztat http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/08/16/csoda-hogy-van-meg-akit-az-irodalom-is-foglalkoztat Az 1990-ben Kincseshomokon született és a mai napig Kárpátalján élő Marcsák Gergely tevékenyen kiveszi részét a helyi irodalmi életből, tagja a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak, verset, prózát, kritikát ír, gitáron játszik. Anyanyelvről, Kovács Vilmosról és kötettervről is kérdeztük.



– Az írás mellett tanárként dolgozol. Milyen tapasztalatokról tudnál beszámolni, mennyire nagy rajtad a felelősség és a nyomás?

– Csak dolgoztam. Öt évet töltöttem az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában, ahol magyartanár és szervezőpedagógus voltam 2016 szeptemberéig. Jelenleg PhD-hallgató vagyok a Debreceni Egyetemen. A munka persze felelősséget jelentett, hiszen nagy múltú tanintézményről van szó, ami az egyik fontos „végvára” a magyar ajkú értelmiség képzésének a régióban. A nyelv és irodalom tanítása, azt hiszem, nem jár sokkal több nehézséggel, mint bármelyik más (akár anyaországi) középiskolában. A szervezőpedagógusi állás viszont szerteágazó oktatói, nevelői és koordinációs tevékenységet, alacsony fizetést és hosszú munkaidőt jelent.

– Az ottani közegben a magyar nyelv szerepe felértékelődik? Hogyan viszonyulsz az anyanyelvedhez?

– Kisebbségben mindig felértékelődik a nemzeti kultúra és annak legfőbb hordozója, a nemzeti nyelv. Nem csupán egyszerű megnyilatkozási eszköz, hanem a megmaradás, az együvé tartozás bizonyítéka. Számomra is nagyon fontos az anyanyelv, ma is gyakran meglepődöm a gazdagságán, vagy eddig észre nem vett belső összefüggésein. Korábban elragadtattam volna magamat olyan kijelentésre, hogy a legszebb nyelv, de ez egy nagyon szubjektív és megfoghatatlan állítás. Az ukránok például a legdallamosabb nyelvnek tartják a sajátjukat, míg az én fülemnek egyáltalán nem az.

Bevallom, Kovács Vilmos neve addig semmit nem mondott, amíg meg nem tudtam, hogy létezik a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság és jobban utána nem olvastam a költőnek. Az ő munkássága miért fontos számodra?

– Kovács Vilmos jelentős alkotó helyi és összmagyar viszonylatban egyaránt, ehhez képest pedig méltatlanul kevesen ismerik még a szülőföldjén is. A Verecke című versét például bátran nevezem világirodalmi rangúnak. Írt egy regényt Holnap is élünk címmel, ami hűen adja vissza a régió hatvanas éveinek hangulatát, foglalkozott nyelvtörténeti kutatásokkal, ráadásul az ő társadalmi szerepvállalásából nőtte ki magát az a polgárjogi mozgalom, aminek köszönhetően ma létezik magyar intézményrendszer Kárpátalján. A társaságunk névválasztási motivációja is kettős: egyrészt követendőnek tartjuk az ő szakmai és erkölcsi örökségét, másrészt szeretnénk rá felhívni a figyelmet, amerre járunk. Amint a kérdésedből kiderült, ez sikerül is.

– Mit gondolsz, ha egyik napról a másikra megszűnne létezni a kárpátaljai magyar irodalom, a veszteség, ami utána keletkezne, komoly lenne a magyar irodalom egészét véve?

– A létében folyamatosan és egyre inkább veszélyeztetett kárpátaljai magyarság tömeges elvándorlását figyelembe véve szinte csoda, hogy van még olyan, akit a napi megélhetési gondok mellett az irodalom is foglalkoztat. Nem vagyok elfogult, tisztában vagyok a kárpátaljai magyar irodalom érdemeivel és gyengébb teljesítményeivel is, de tudom, hogy születtek, és ha minden jól megy, születni is fognak itt fontos alkotások. A kérdés nehéz, mert vizsgálhatnánk ugyanezt a magyar és világirodalom viszonylatában. Biztosan óriási veszteség lenne, de hogy a magyar remekírók kinek és mennyire hiányoznának a világban, szerintem megjósolhatatlan.

– Tervezed-e az első köteted megjelentetését, mikorra várható, és van-e ötleted arra nézvést, hogyan jusson el majd a könyv híre Magyarországra is?

– Egyre többször gondolok a saját kötet összeállítására, de sajnos még mindig nincs elegendő anyagom hozzá. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több lehetőség kínálkozik, ha a kézirat mégis összeállna, örömmel jelentetné meg a Dupka György vezette ungvári InterMix és az az Előretolt Helyőrség Íróakadémia is, aminek idén májustól tagja lettem.

– A napokban a sajtóban magyarellenes szólamokról lehetett olvasni. Mennyire gyakori mindez, hatással van-e a magyarok és ukránok közötti együttélésre, vagy csak szimpla provokáció?

– A tapasztalataim alapján a tévében nagyjából havi, internetes portálokon pedig heti rendszerességgel jelennek meg olyan összeállítások, amik arról próbálják meggyőzni a többségi nemzetet, hogy a csekély és egyre fogyó magyar lakosság a több mint negyven milliós Ukrajna fő ellensége. Ezek általában szeparatizmust kiáltanak csak azért, mert őrizni próbáljuk a magyar kultúrát, emléket állítunk történelmünknek, ragaszkodunk nemzeti jelképeinkhez. Szerencsére a velünk élő ukránok és ruszinok többsége ezt nem veszi komolyan, de mint minden provokáció, veszélyt jelent. A parlament előtt van például a magyar nyelvű oktatást ellehetetlenítő törvénytervezet. Én nem láthatom át, kinek áll érdekében ez a hangulatkeltés, de ha így folytatódik, a jelenleginél is nehezebb idők elé nézhetünk. Még jó, hogy a kárpátaljai ember alapvetően optimista.

– Nem úgy, mint a magyarországi magyarok. Semmilyen körülmények között nem hagynád el végleg Kárpátalját?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretném elhagyni Kárpátalját. Lokálpatriótának tartom magam, de az elveket felülírhatja a józan ész. Ha ennek a kis nemzetrésznek végképp elveszik a lehetőségét a boldoguláshoz, vagy ha még inkább elmérgesedik a kelet-ukrajnai konfliktus, és kézbesítik a katonai behívómat, valószínűleg kénytelen lennék magam mögött hagyni a szülőföldet. Persze nagyon remélem, hogy ez nem következik be.

Ayhan Gökhan

(Megjelent: www.konyvkultura.kello.hu)

]]>
Wed, 16 Aug 2017 19:45:27 +0200 182405_13334
Újabb árnyalat a Szürkéhez (recenzió) http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/07/23/ujabb-arnyalat-a-szurkehez-recenzio

Újabb árnyalat a Szürkéhez

 

Ezt a hatásvadász címet közel sem azért választottam, hogy a tavalyi év bestsellere és Lőrincz P. Gabriella új kötete között bármiféle párhuzamot próbáljak vonni. Igaz ugyan, hogy a kortárs irodalomszemlélet divatosnak nevezhető feminista irányzata képes lenne rá, miközben a nőről szóló, avagy éppen a női írás sajátosságait keresi. Hozzáteszem, lenne alapja ennek a megközelítésnek is, hiszen S. Benedek András például így írt Lőrincz P. első kötetéről: „Amit első olvasatra érzékelünk, az az, hogy a költő ízig-vérig nő. Ha van nőirodalom, akkor ez az”[1] (a bíráló hét évvel ezelőtt talán nem is sejtette még, miként gyűrűznek be az irodalmi gondolkodásba az ilyen megfigyeléseken alapuló gender-elméletek vadhajtásai). De a címhez visszatérve mentségemre szóljon, hogy E. L. James regénye és a nézőszámot tekintve csúcsra járatott filmadaptáció után 2016-ban nem tudok ilyen asszociáció nélkül elmenni egy Szürke címre keresztelt kötet mellett. Tény, hogy a szerző motivációja teljesen más (erre a címadó versből is következtethetünk), de ha netán szánt szándékkal akarná a párok testi kapcsolatáról felépített torz képet saját művészi színvonalán „árnyalni” (gondolok itt az Erotika vagy a kézakézben versekre), az már önmagában dicséretes vállalás lenne.

 

Ha kárpátaljai szerző kötetét olvassuk, és találkoztunk már korábbi versgyűjteményeivel is, gyakran eszünkbe juthat Balla D. Károly Újraközlő irodalom? című kritikája.[2] Ebben Vári Fábián László és Nagy Zoltán Mihály köteteit összegezve egy közös vonásra hívta fel a figyelmet: az írások többsége újraközlés, korábbi köteteikben már megjelent alkotás. Ezzel a jelenséggel szembesülünk Lőrincz P. Gabriella pályatársa, Bakos Kiss Károly kötetének, vagy éppen Tárczy Andor ungvári költő két éve megjelent Úgy szépen című versgyűjteményének olvasásakor (még úgy is, hogy utóbbi esetében új kötetre húsz évet (sic!) kellett várni). Ez persze nem von le a könyvek értékéből, és az anyaországi irodalomban is akad rá példa, mégis szimpatikus, hogy Lőrincz P. Gabriella kerülni igyekszik ezt a gyakorlatot, és a Szürke teljesen új, legfeljebb folyóiratokban közölt verseket tartalmaz.

 

Van azonban, ami nem változik. A versek témavilága, amellyel Istent és a szerelmet ragadja meg a szerző, valamint a jelenkor kihívásait a múlt igézetében. Utóbbinak a szülőföldhöz való ragaszkodásról szóló darabjai specifikusan kárpátaljai színezetűek, észrevehető azonban, hogy ez a ragaszkodás egyre inkább egyfajta „passzív ellenállás” fásult, borús tétlenségébe fullad („Nyugat felé nem megyek / Kényelmes itthon / Szememet sem kell kinyitnom / És ez a póz is tökéletes” (Aladdin)). Nem változik továbbá Lőrincz P. Gabriella formai kötöttségektől mentes írásmódja sem. Fölveti ezt a problémát Csordás László is, és nemcsak a Szürkéről szóló kritikájában[3], de korábbi, a fiatal szerzők munkáit elemző, összefoglaló jellegű tanulmányában is „befejezetlen vers-töredékek füzérét”[4] látja Lőrincz P. Gabriella szabadverseiben. És valóban akad a kötetben kifejtésre váró gondolat például a Zsákutca, a tavasz, vagy az aratás című versekben. Biztosak lehetünk benne, erény az, ha a vers az olvasóban továbbíratja önmagát, de ez az eset más, a költemény torzó hatását kelti. Ha már a formánál tartunk, érdemes megfigyelni, hogy egyes verseiben felismeri a szerző a rímben rejlő lehetőséget, és azt az utolsó sorokban alkalmazza, mintegy csattanóként él vele (Stílus, Anyák napja (Mamásan), Én magát).

 

A kötet szerkezetileg három ciklusra osztott. A liberum arbitrium címet viselő rész az istenhit szép, emberközeli példáit adja, ezért is tűnik kakukktojásnak a már-már irodalmi kavalkádként felfogható összegzés (D.Cs.E.-nek) című vers, ahol a nagy klasszikusok parafrazeált sorai csak nehézkesen lépnek fúzióba. Kiemelkedő az akár ars-poeticaként is értelmezhető Stílus és az Álom havában című vers, ami a valódi istenhit háttérbe szorulásából eredő értékvesztésre hívja fel a figyelmet („Mária elvetélt. / Azt mondják, sokat stresszelt, / pedig szedte a terhesvitamint / és az ultrahang sem utalt semmi gondra. / Nem született meg Immánuel.” (Álom havában)).

 

A második ciklus a szerelem, a férfi-nő kapcsolatok tükre. A csupán beletörődő megnyugvást, de általános boldogságot sosem feltételező versek az adys tépelődő érzelmek végtelenül passzív, elbagatellizált, akár groteszkbe hajló képét adják („Mondtam már hogy hagyjon el vagy / Kössön fel engem / Vagy kösse fel magát” (Én magát)). Ebben a fejezetben jelenik meg a kötet két költőelődöket idéző versének egyike, a hazugság című, amit Nemes Nagy Ágnes emlékének ajánl a szerző. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.” – írja Nemes Nagy A szomj című versében. A beteljesült szerelem örömére nehezedő súlyos valóság igazi reménytelenséggel fonja át az emóciót. Ebben gondolati rokonság fedezhető fel a két szerző érzelmi kötelékeket bemutató lírai világában.

 

A kötet harmadik egysége a Matematika címet viseli. Tematikai behatárolása nehéz feladat lenne, terjedelmes mivolta (27 költemény) is alátámasztani látszik, hogy az előző két ciklusba be nem sorolható versek kerültek ide. Ezzel nincs is baj, de megjegyzendő, hogy Botár Attilának a fülszövegben kifejtett tematikai rendezőelvre vonatkozó fejtegetése („A ciklusokat rendező tematika az ember hétköznapi voltának líraisága, az öröklét és az elmúlás szempontja szerint tagolódik”) nem vetíthető le a valós tartalomra. Ismét egy költőelőd életművével, ezúttal Zselicki József lírai világával folytat párbeszédet Lőrincz P. Gabriella. A szerzőre jellemző szinte őserővel ható, nyers, intenzív képiséget sugárzó motívumokkal idézi meg annak stílusát („Kárpátot ringató / Lelked deres”; „Tűzszemedben / Szikra pattan” (Zselicki Józsefnek)). Tovább erősíti a kölcsönhatást, hogy a két szerző formai-esztétikai felfogása nagyon hasonló törekvéseket mutat.

 

Ebben a kötetrészben kaptak helyet a szerző első versgyűjteményében elkezdett, majd a másodikban kiteljesedett Mama-ciklus méltó folytatásai, az Anyák napja (Mamásan) és a Nagyanyám című versek. Különös hatású a tisztán impressziók ihlette szavak vagy szintagmák egymásutániságából épülő Szolyva című vers is: „arctalanok / szögesdróttal telt fazék / emlékek és elméletek”. Ezzel a szerző M. Lovász Noémi kiállításának kapcsán a sztálini lágerekbe elhurcolt áldozatoknak állít emléket. Itt olvashatók továbbá Lőrincz P. Gabriella talán legsikerültebb írásai is, melyek rendre a nagyobb terjedelmű költeményekhez sorolhatók egyben. Kiemelendő az Ősök, az Áramszünethiány és a Zöld ág. Ezekben a folyamatos értékvesztés, a közösségi felejtés veszélyeire reflektál a történelmi és élettapasztalattal felvértezett lírai én. A régi vallásos és nemzeti erkölcs elhomályosulásának korában, az antikultúra századában a szerző a múltba, gyermekkori emlékeibe menekül („Jó lenne újra / Lánykának lenni. / Énekelni, hogy nyitva van / az Aranykapu.” (Zöld ág)).

 

A Szürke, bár nem haladja meg Lőrincz P. Gabriella előző kötetének színvonalát, nem lép túl rajta, nem érzékelhetünk benne különösebb újításra, többlet felmutatására irányuló szándékot, mégis egyenes és következetes folytatása, továbbépítése, formálása a korábbiakban megismert melankolikus, magányos, mélyen emocionális lírai univerzumnak. Érdemes időt szánni rá, és részletesebben megismerkedni ezzel a világgal.

(Lőrincz P. Gabriella, Szürke, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2016.)

 

(Megjelent: Együtt 2016/5)



[1] S. Benedek András. Egy verseskötet ’karcairól’. In. Együtt 2009/4 – 59.o.

[2] Balla D. Károly. Újraközlő irodalom?. In. Balla D. Károly. Magyarul beszélő magyarok. Esszék, publicisztikák, írójegyzetek, 2000–2006. – Budapest: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2008

[3] Csordás László. Szürke versek költője. In. Szépirodalmi Figyelő 2016/3.

[4] Csordás László. A felkészüléstől a szétszóródásig. A fiatal nemzedékek helyzete a kortárs kárpátaljai magyar irodalomban. In. Csordás László. A szétszóródás árnyékában. – Ungvár–Budapest: Intermix Kiadó, 2014. – 49.o.

]]>
Sun, 23 Jul 2017 15:05:09 +0200 182405_12462
Én, Te, Ő http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/07/23/en-te-o

Én

...bevallom, lesújtó, de a továbbiakra nézve meghatározó hatással volt rám, hogy láttam mások nyomorát, vagy elfuserált életét. Ez nem mentegetőzés, mert most csak magamra gondolok. Ha nem is vagyok kibékülve, de tisztában vagyok magammal. A szülői ház, mint egy burok védett engem mindentől. Hagyott alkotni, amiért hálás is vagyok, de a városig kellett eljutnom, hogy tudatosuljon bennem: a világot nem csak a nevetés görgeti. Addig nem hittem volna, hogy a szép és kedves gyerekek élete pocsék is lehet. Igazságtalan, gondoltam, de megoldást nem találtam. Ezzel az igazságtalansággal pedig addig éltem együtt, míg sajátos „megoldásom” is ésszerűtlen, önző és kegyetlen lett, ami értelemszerűen az én vesztemet is okozta. Talán rosszkor voltam rossz helyen.

 

Te

...más vagy, mint én. Te a valóság talaján két biztos lábbal álltál, és nagyon sajnálom, hogy tetteimmel mégis elgáncsoltalak. Mikor megtapasztaltam, hogy minden pokoli vágyamat reménytelenségbe tudom burkolni, és minden nyomasztó festményemben én vagyok a sarokba szorult sötétség, akkor jöttél te. És csak most jöttem rá: nem a személyiséged, nem lelked finomságai, nem saját magad voltál vágyaim tárgya. Engem a nemvárt nőiség özöne ejtett rabul, amit – szerencsétlenségedre – éppen te testesítettél meg. Így hát magadat ne hibáztasd, és gondolj arra, hogy szükségszerűen történt minden. Ha úgy könnyebb, betegnek is nevezhetsz, mikor felőlem kérdeznek.

 

Ő

...sokkal jobban érdekelt mindig, mint bárki más valaha is. Néhány osztálytársával jött hozzám a festő szakkörre, és mikor először megláttam az arcát, már tudtam, hogy álmodni fogok vele. Csak álltam, ő pedig a nyakamra lehelt, majd az államba mélyesztette fehér kis fogait. Rendkívüli harcban önmagammal, de visszautasítottam. Azon a reggelen megfogadtam, hogy nem mérlegelek, mindig csak a tiszta tekintetét keresem. És attól kezdve ez a kis félárva állandóan izgatott. A szobájában látott pentagram és a sok furcsa kellék nem ijesztett meg. Inkább távoli, de különcségében rokon léleknek éreztem őt általuk. Persze elkerülhetetlen volt a lebukás. Most már belátom, az ő sorsát is megpecsételtem felelőtlenségemmel. Egyszer azt találtam mondani neki, hogy az anyja valahol odafönt várja őt. Így lett az én áldozatom.

 

(Megjelent: Együtt 2014/1)

]]>
Sun, 23 Jul 2017 14:55:43 +0200 182405_12460
Az első napon http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/07/23/az-elso-napon Képtalálat a következőre: „kárpátalja ma”

az első napon

 

minden slukkodba beleremegtem

míg szádon meg nem halt a dohány

és szerettem volna nikotingőz lenni

az Ung-parton aznap délután

 

és nem tudtam másra figyelni

utólag már mondandód sem rémlett

mert a pontból hol összeért vállunk

elárasztott a vég nélküli élet

 

a sétány virágai nyakadba

bújtak és bódultan illatától

fel sem tűnt hogy körbezár minket

a jéggel verő tavaszi zápor

 

(Megjelent: www.karpatalja.ma)

]]>
Sun, 23 Jul 2017 14:28:01 +0200 182405_12458
Zár http://marcsakgergely.blogger.hu/2017/06/27/zar

Zár

 

Csak ketten voltak a konyhában édesanyjával. A számlák kifizetésén gondolkodtak. Beszélni nem akartak. N. undornak álcázott beteges kéjjel szívta orrába a dohos lakás émelyítő penészszagát. Anyja azért nem beszélt, mert úgy gondolta, anélkül is értik egymást. A szülés óta olyan testrésznek tekinti N-t, aki kiszakadt belőle, és jellemnek hívott önállósággal gondolkodni kezdett. N. sejti ezt, de nem haragszik. Jogos őrültség – véli.

Jön egy vendég. Szokatlan, nem emlékeznek rá, mikor járt utoljára vendég náluk. A nappaliban a díványra ültetik, és az anya egy pohár vizet hoz az ismeretlennek. Elmondja, hogy az alattuk lévő lakásban él, majd szemérmetlenül kérdezgetni kezd a szekrény mögötti titkos ajtóról. Érdekli, kit zártak oda. Talán furcsának tűnhet, hogy másfél év után (mióta ideköltözött) csak most elégelte meg ennyire az állandó kopogást és az éjszakai segélykérő kiáltásokat.

Anya és N. egymásra néztek, majd a vendégre, és látszólag nem értettek semmit. Csak N. érzi, hogy végre valaki jó kérdést tett fel. Gyermekkori emlékei közt él a titkos ajtó. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kinyissa végre. Többé nem nyilváníthatja képzelgésnek, nem nyomhatják el a fejében más gondok, nem veszhet az elmúlt évek ködébe. Az ajtó létezik, és ki kell nyitnia.

Anyja gyenge karja nem bírta a széken tartani. Felugrott, és a vendég segítségét kérte az ódon ruhásszekrény eltolásához. A rothadozó, besüllyedt parketten nehéz dolguk volt. Talán öt centivel sem tolták még odébb azt a szekrényt, máris előkerült alóla egy üveggolyó. Hát persze! Az én üveggolyóm! – gondolta N. Újabb erőlködés után egy apró, bekeretezett családi fotó. Jó ég, ez meg itt volt?! Milyen régen láttam.

A szekrényt kifordították a dívány felé, és valóban, ott az ajtó. A kulcs a zárban. N. kinyitja, izzadó tenyerével lenyomja a kilincset, és a résnyire tárt ajtón beles. Becsapja, kulcsra zárja, és kéri a vendéget, segítsen visszatolni a szekrényt. Az nem kérdez, segít, majd szó nélkül távozik. Anyja sem mond semmit. Úgy gondolja, anélkül is megértik egymást. Visszamegy a konyhába.

N. eleinte sokat gondolt a történtekre, de lassan érdektelenné vált. Azért néha még most is látja maga előtt: a szobában két ember ült – anya és fia. Kifejezéstelen arccal bámultak rá. A szobában nem volt egyéb bútor, csak a székek, egy asztal és egy ódon ruhásszekrény.

 

(Megjelent: Partium 2013/1)

]]>
Tue, 27 Jun 2017 17:37:34 +0200 182405_11681